Mit nyerünk azzal, ha az „indonéziai káoszt” nem kivételként, hanem alternatív rendszerként olvassuk? Egy városkutató perspektívájából.
2025. május ⏱ kb. 7 perc olvasás Urban Studies · Adaptív tervezés
Amikor először találkoztam Jakarta külső negyedeivel – a szorosan egymásra épülő kampung-utcákkal, az utcai árusok rugalmas rendjével, a csatornák mentén meghúzódó közösségekkel –, az első ösztönöm az volt, amit a legtöbb európai várostervező érez: rendetlenséget láttam. Tervhiányt. Kivételt.
Azóta sokat változott a perspektívám. És úgy gondolom, hogy ez a változás nem csak személyes: a városkutatás egésze egy lassú, de alapvető paradigmaváltáson megy át. A kérdés már nem az, hogy az informális városok „mikor zárkóznak fel” a megtervezett városokhoz. A kérdés az, hogy mit tudnak ezek a városok, amit a megtervezett városok nem.
A „fejlettség” mint elavult mérőszám
Az urbanisztika sokáig egyirányú fejlődési pályán gondolkodott: spontán, informális fejlődés → tervezett, szabályozott város → „fejlett” metropolisz. Ez a séma részben a modernista várostervezés örökségéből táplálkozik, részben abból a kolonális narratívából, amely a nyugati modellt normaként, minden mást devianciaként keretezett.
De a 2010-es évek óta az adaptív várostervezés irodalma egyre erőteljesebben kérdőjelezi meg ezt a hierarchiát. Olyan kutatók, mint Ananya Roy, Edgar Pieterse vagy Nezar AlSayyad arra mutatnak rá, hogy az „informális” jelző nem hiányt, hanem különbséget jelez – és ez a különbség nem feltétlenül hátrány.
„Az informális városok nem a tervezés hiányát testesítik meg, hanem a tervezés egy másik formáját – azt, amelyik alulról épül, és a valós körülményekre reagál, nem egy idealizált jövőre.”— ANANYA ROY, URBANISTA ÉS VÁROSSZOCIOLÓGUS
Ez az állítás radikálisan hangzik, de mögötte komoly empirikus alap húzódik. Nézzük meg, mi teszi az informális városokat – és konkrétan a jakartai kampungokat – meglepően rugalmassá.
A kampung mint adaptív rendszer
A kampung szó malajiból és indonézből egyaránt „falut”, „közösséget”, „negyedet” jelent. Jakarta belvárosában és perifériáján egyaránt megtalálhatók – sűrűn lakott, szervesnek tűnő lakóterületek, amelyek a formális várostervezés szemszögéből rendszerint problémás övezetnek minősülnek: nem megfelelő infrastruktúra, homályos tulajdonjogok, a szabályozásoktól való eltérés.
De van valami, amit a kampung tud, amit egy bécsi vagy párizsi lakótelep nem: gyorsan változni. Amikor egy árvíz elsöpri az utcát, a lakók két napon belül újrarendezik a terét. Amikor a bevétel elapad, az előszoba egy hét alatt boltká alakul. Amikor új ember költözik be, a közösségi hálózat befogadja – formális eljárás nélkül.
Miért rugalmas az informális? Három okból. Először: nincs merev zonáció, ami megszabná, mi hol lehet. Másodszor: a döntések nem egy bürokratikus rendszeren keresztül zajlanak, hanem közvetlenül, emberek között. Harmadszor: az informális gazdaság nem egyetlen ellátási láncra támaszkodik – ha az egyik megszűnik, egy másik kerül a helyébe.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a kampung-lét ideális. A sérülékenység hatalmas: az egészségügyi infrastruktúra hiánya, a jogi védtelenség, az elöntés kockázata – mind valódi és súlyos problémák. De a rugalmasság sem fikció. A kampung nem ellenáll a változásnak: beolvasztja azt.
Rendszer vs. káosz – egy hamis dichotómia
Az európai városszabályozás egyik alapfeltevése, hogy a „rend” = tervezett, és a „rendetlenség” = tervezetlen. Ez a kettős szembeállítás mélyen gyökerezik a modern várostervezés gondolkodásában – a haussmann-i Párizstól a szocialista tömblakásokig minden nagy urbanisztikai projektnek volt egy implicit üzenete: a spontán fejlődés nem bízható meg.
Csakhogy a természet és a komplex rendszerek tudománya régen megmutatta, hogy a spontán rend nem oximoron. A hangyakolónia nem rendelkezik tervrajzzal, mégis komplex infrastruktúrát épít. Az internet nem volt megtervezve arra, amivé vált. A piac sem – és itt éppen az a pont, ahol a városgazdaságtan találkozik az ökológiai szemlélettel.
„A komplexitáselmélet egyik legfontosabb tanulsága az urbanisztika számára: a rend emergálhat – vagyis felülről való tervezés nélkül is létrejöhet, ha a helyi interakciók megfelelő feltételek között zajlanak.”— JANE JACOBS NYOMÁN: THE DEATH AND LIFE OF GREAT AMERICAN CITIES (1961)
Jakarta kampungjai nem kivételek egy rendszerből. Ők egy másik rendszer – amelynek van saját logikája, belső kohéziója, és bizonyos körülmények között valódi előnyei is.
Jakarta saját modellje: a hibrid város
Az elmúlt két évtizedben Jakarta maga is keresi a saját útját. A városvezetés egymást váltó generációi – Joko Widodo „Jokowi” kampungfelújítási programjától kezdve az új főváros, Nusantara tervezéséig – egyre többet vitatkoznak arról, hogy a modernizáció mit jelent egy olyan városban, ahol az informális és a formális nem különül el egymástól, hanem összefonódik.
A Kampung Improvement Programme, amelyet az 1970-es évektől kezdve többször is megújítottak, mára klasszikus példává vált az urbanisztikai irodalomban: nem az informális negyedek lebontását, hanem azok megerősítését célozta. Vízvezetéket, járdát, közvilágítást kaptak a kampungok – de a közösségi struktúra megmaradt. Ez nem volt tökéletes megoldás. De jelezte, hogy a „kampung vagy metropolisz” nem kizárólagos választás.
Ma Jakarta egy láthatóan ellentmondásos városfejlesztési kísérlet helyszíne: egyszerre épülnek a grandiózus tengerparti rekultivációs projektek és a közösségi alapú kampung-rehabilitációk. Egyszerre zajlik a globális tőke és a helyi logika küzdelme a térért. Ez nem egyszerű, és nem is szép. De éppen ez a küzdelem – a két rendszer párbeszéde – jelzi, hogy a „káosz vs. rend” ellentét nem a végső szó.
Mit tanulhat Európa?
Nem azt javaslom, hogy az európai városok másolják le a jakartai kampung-modellt. Az összehasonlítható kontextusok hiánya, a különböző jóléti rendszerek és infrastrukturális kiindulópontok ezt eleve megakadályozzák. De van három szemléletbeli elem, amelyet komolyan érdemes lenne megfontolni.
Először: az alulról szervezett rugalmasság értékének elismerése. A pandémia megmutatta, hogy a leginkább megtervezett városokban is a közösségi önszerveződés mentette meg a legtöbb embert. Másodszor: a vegyes funkciójú terek rehabilitációja – vagyis annak elfogadása, hogy az élet nem zonálható. Harmadszor: az informális gazdaság láthatóvá tétele ahelyett, hogy a szabályozás ellehetetlenítené.
A városkutatás egyik legizgalmasabb jelenlegi vitája éppen erről szól: a resilience vs. efficiency kérdéséről. Az optimalizált, hatékony városok sérülékenyebbek. A látszólag „rendezetlen” városok néha tartósabbak. Jakarta ebben a vitában nem csupán tárgy – hanem tanúvallomás.
A párbeszéd kezdete
A hét zárásaként azt szerettem volna megmutatni, hogy a „fejlettség” és a „rend” fogalmai önmagukban nem elegendő mérőeszközök. Nem azért, mert a tervezés haszontalan – hanem azért, mert a tervezés csak akkor hatékony, ha a helyi logikával párbeszédbe lép.
Jakarta ebben a tekintetben nem a jövő modellje. De egy fontos kérdés valódi megtestesítője: mikor lesz a káosz rendszer, és mikor lesz a rendszer merev? A határ köztük nem topográfiai – hanem nézőpont kérdése.
És a nézőpont megváltoztatása – ez az, ami az adaptív várostervezés igazi ígérete. Nem egy ideális jövő rajza. Hanem a jelenlegi valóság mélyebb olvasata.
Vélemény, hozzászólás?