Social media és Indonézia – mit mutat az algoritmus?

Hogyan építi fel az algoritmus a saját Indonéziáját?

Heti sorozat: Hogyan látjuk Indonéziát?  ·  3 / 5· ~7 perc olvasás

Az Instagram Indonéziája gyönyörű. Kék víz, narancsvörös naplemente Bali fölött, tökéletesen fényképezett nasi goreng tányérok, mosolygó emberek színes batikban. Ezek a képek milliós interakciót kapnak – és ezzel együtt millió ember fejében alakítanak ki egy képet arról, milyen is ez az ország.

A probléma nem a szépségükkel van. A probléma azzal van, hogy ez a kép egyre inkább az egyetlen kép. Nem kiegészíti a valóságot – hanem lassan felváltja azt.

Az algoritmus nem semleges

A platform algoritmusai a pozitív érzelmi reakciókat erősítik. A gyönyörű, az egzotikus, az aspirációs tartalom terjed. A bonyolult, a kényelmetlenül rétegzett, a kritikus tartalom kevésbé. Ez nem az alkotók hibája – hanem a rendszer struktúrája.

Az algoritmus nem értékítéletet hoz arról, hogy mi az igaz – csupán azt méri, mi vált ki reakciót. A lájk, a mentés, a megosztás: ezek mind megerősítő jelek, amelyek alapján a rendszer eldönti, mit lát még több ember. A fájdalmas, az összetett, az ellentmondásos ritkán teljesít jól ezeken a mérőszámokon.

„A közösségi média platformok nem passzív csatornák – aktívan formálják, hogy milyen tartalmak válnak láthatóvá, és ezzel azt is, hogy milyen valóságképet közvetítenek.”— danah boyd, It’s Complicated: The Social Lives of Networked Teens (2014)

Boyd gondolatait és a platformok reprezentációs hatásáról szóló kutatásokat részletesebben a Data & Society kutatóintézet elemzéseiben is megtalálod.

Amit ismernek – és amit nem

A következmény konkrét és mérhető: egy szelektív, a vonzerőre optimalizált Indonézia-kép épül fel a globális köztudatban. Balit ismerik, Jakartát kevésbé. A tradicionális táncot ismerik, a jakartai munkáskerületek valóságát kevésbé. A rizsteraszokat ismerik, az erdőirtást kevésbé.

Ez nem véletlen egybeesés. A láthatóság és a vonzerő szorosan összefügg: amit sokan látnak, azt még többen keresik; amit keresnek, azt a platformok még jobban előtolják. A ciklus zárul, és közben a kép egyre szűkül – egyre precízebben vágja ki azt, amit a rendszer szerint látni akarunk.

A paradoxon az, hogy minél több tartalom születik Indonéziáról, a sokféleség nem feltétlenül nő – mert az algoritmus elvégzi a szűrést. A felszínen zajló bőség mögött egy egyre homogénebb reprezentáció húzódik meg.

Én is benne vagyok

Saját magam is ott vagyok ebben a rendszerben. Bizonyos tartalmak jobban teljesítenek nálam is – egy Bali-s kép messze több embert ér el, mint egy elemző szöveg a jávai városi szegénységről. Ez tény, nem panasz.

Próbálok ellenállni az automatikus optimalitásnak – és a kevésbé látványos, de fontosabb témákat is felvállalni. De ez folyamatos küzdelem, nem megoldott állapot. Minden közzétételkor ott van a kérdés: ezt azért teszem közzé, mert fontos – vagy azért, mert jól fog teljesíteni?

A kettő nem zárja ki egymást. De a különbséget érdemes tudatosítani.

Mit lehet ezzel kezdeni?

Nem a közösségi médiától való elfordulást javaslom – ez nem reális és nem is szükséges válasz. Inkább a tudatos olvasást: amikor egy képet, egy sztorit, egy reelt látsz Indonéziáról, érdemes megkérdezni, mi az, amit ez a tartalom nem mutat meg. Mi az a kontextus, ami hiányzik? Kinek a perspektívájából készült?

A kérdések nem a tartalmat teszik érvénytelenné – de megakadályozzák, hogy egy töredékből egész legyen a fejünkben. Ez az, amit tudatos fogyasztásnak hívok: nem a szkepticizmus, hanem a keret láthatóvá tétele.