Ayang

Címke: Indonézia története

  • A VOC és a Banda-szigetek: az első multinacionális vállalat és a muskátdió véres öröksége

    A Holland Kelet-indiai Társaság és a fűszerkereskedelem véres öröksége a Banda-szigeteken

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta

    Röviden: A Holland Kelet-indiai Társaság (Vereenigde Oostindische Compagnie – VOC) 1602-ben alakult, állandó tőkével, tőzsdén forgó részvényekkel és katonai jogkörökkel, ezért tekintik az első multinacionális vállalatnak. A muskátdió-monopólium megszerzéséért a VOC 1621-ben elfoglalta a Banda-szigeteket, ahol a bandai társadalom nagy részét megölték, elűzték vagy rabszolgává tették.

    Ha a konyhában a reszelőre teszünk egy muskátdiót, ritkán gondolunk arra, hogy egy ilyen apró mag a XVII. században annyit ért, mint a súlya az aranynak, és hogy ennek a magnak az ára emberéletek tízezreibe került. A muskátdió, és a belőle származó fűszer, a macis (a mag körüli piros burok), évszázadokig a világ egyetlen pontján termett: a Maluku-szigetcsoport déli peremén fekvő, alig néhány négyzetkilométernyi Banda-szigeteken.  Ma az indonéz Banda Neira csendes, trópusi hely, ahol a halászbárkák a vulkán, a Gunung Api árnyékában ringanak, a gyarmati villák teraszain pedig a muskátdiófák alatt szárad a termés. Aki ide érkezik, nehezen hiszi el, hogy ez a táj a modern világgazdaság egyik legsötétebb fejezetének színhelye volt.

    Ebben az írásban két történetet fonok össze. Az egyik a Holland Kelet-indiai Társaságé, a VOC-é (Vereenigde Oostindische Compagnie), amelyet gyakran neveznek az első igazi multinacionális vállalatnak. A másik a bandai emberek története, akiket ugyanez a vállalat tizenkilenc évtizeddel ezelőtt kis híján eltörölt a föld színéről. A kettő nem választható szét: a VOC innovációi és a bandai tragédia ugyanannak az éremnek a két oldala.

    Hogyan alakult meg a Holland Kelet-indiai Társaság (VOC) 1602-ben?

    A XVI. század végén a holland kereskedők lassan kitaláltak abból a rendszerből, amelyben a fűszerekhez a portugálok, vagyis Lisszabon közvetítésével lehetett hozzájutni. A portugálok hosszú ideje birtokolták az ázsiai tengeri útvonalakat, és a holland (akkoriban még a spanyol Habsburgokkal háborúzó) kereskedők számára ez egyszerre jelentett akadályt és kihívást. 1595-től egymás után indultak az expedíciók Ázsiába, de ezek kis, egymással is versengő társaságok voltak. A verseny felverte a nyugati árat, ahol vásároltak, és lenyomta azt, ahol eladtak, vagyis a kereskedők egymást tették tönkre.

    A megoldást a holland politikai elit, elsősorban Johan van Oldenbarnevelt, a Holland Tartományok jogtanácsosa találta meg. 1602-ben a Generális Államok (a fiatal holland köztársaság legfelsőbb testülete) oklevelet adott ki, amely az addig versengő társaságokat egyetlen vállalattá olvasztotta össze. Az oklevél a Jóreménység fokától a Magellán-szorosig terjedő térségben huszonegy évre kizárólagos kereskedelmi jogot biztosított a VOC-nak. Ez földrajzilag ma elképesztően szélesnek hat: a vállalat gyakorlatilag az Indiai-óceán és a Csendes-óceán nyugati felének hollandiai kereskedelmét tartotta a kezében.

    A társaság hat kamarából állt (Amszterdam, Zeeland, Delft, Rotterdam, Hoorn és Enkhuizen), a stratégiai döntéseket pedig a „Tizenhetek” (Heeren XVII) testülete hozta. A székhely Amszterdam volt, de a döntéshozatal szerkezete eleve kompromisszum a városok és tartományok között.

    Mitől „multinacionális”?

    A „multinacionális vállalat” kifejezés jogos, de pontosan érteni kell, mire gondolunk. A VOC nem volt az első kereskedelmi társaság: az angol Kelet-indiai Társaság (EIC) néhány évvel korábban, 1600-ban alakult. Mégis a VOC volt az, amely számos olyan elemet bevezetett, amelyek ma a modern vállalatok jellemzői.

    Állandó tőke. A korábbi expedíciók egy-egy útra szerveződtek: a hajók hazatértek, az eredményt szétosztották, a vállalkozás megszűnt. A VOC tőkéje viszont tartósan a társaságban maradt. Ezzel a cég folyamatos szervezetté vált, amely stratégiát tud építeni, erődöket tud fenntartani, és évtizedekre tud tervezni.

    Részvények és tőzsde. A VOC részvényeit szabadon lehetett adni-venni. Az amszterdami tőzsdén létrejött az, amit sokan a modern értékpapírpiac egyik legkorábbi formájának tekintenek: aktív másodlagos kereskedelem, spekuláció, sőt rövidre eladás és határidős ügyletek is megjelentek. Az olyan befektető, aki sosem tette a lábát hajóra, részesedhetett egy ázsiai vállalkozás hasznából. A felelősségük a befektetett összegre korlátozódott.

    Állam az államban. Ez a legkevésbé „vállalati” és legtanulságosabb vonás. A VOC oklevele felhatalmazta a társaságot arra, hogy a Generális Államok nevében háborút viseljen, szerződéseket kössön, erődöket építsen, pénzt veressen, bírákat nevezzen ki és katonaságot tartson fenn. A csúcsidőszakban a VOC több száz hajót üzemeltetett, tízezres nagyságrendű katonai és kereskedelmi személyzettel, és olyan méretű logisztikai hálózatot tartott működésben, amely Hollandiát Japánnal, Dél-Afrikával, Ceylonnal és az indonéz szigetvilággal kötötte össze.

    A vállalati kapitalizmus története tehát nem választható el a kényszertől és az erőszaktól. A VOC nem „piaci versenyben” győzött: a kereskedelmi monopóliumot fegyverekkel és a helyi uralkodókkal kötött, gyakran kikényszerített szerződésekkel biztosította. Aki ma a vállalati globalizáció gyökereit keresi, a VOC-nál rögtön szembesül azzal, hogy a legkorábbi „szabad vállalkozás” mögött kényszermonopólium állt.

    Miért épp a fűszer?

    A XVII. századi Európában a fűszer nem egyszerűen ízesítő volt. A szerecsendió, a szegfűszeg, a fahéj és a bors a gazdagság, a státusz és a gyógyászat világához tartozott. A muskátdióról azt tartották, hogy óv a pestistől, javítja az emésztést és élénkíti az elmét. Egy kilogramm muskátdió ára Európában a bandai beszerzési ár sokszorosa volt, és ez az árrés tette vonzóvá az egész vállalkozást.

    A monopólium logikája egyszerű: ha egyetlen szereplő uralja a termelést, ő határozza meg az árat. A VOC ezért nem a legolcsóbb, hanem a legellenőrzöttebb ellátási láncot kereste. Ennek következménye a banditák számára is érthető: minden kereskedő, aki a termelőktől közvetlenül vásárolt, a VOC árrését veszélyeztette. Az angolok, a portugálok, a jávai és makassari kereskedők mind ilyen fenyegetésnek számítottak.

    A Banda-szigetek világa

    A bandai társadalom a VOC érkezése előtt egyáltalán nem „elszigetelt” közösség volt. A szigetek évszázadok óta részei voltak a tengeri kereskedelem hálózatának: jávai, malájai, kínai, arab és gudzsaráti kereskedők jártak ide muskátdióért és macisért, és cserébe textilt, rizst, fémárut hoztak. A bandaiak nem alattvalók voltak, hanem kereskedelmi partnerek.

    A politikai berendezkedés sajátos volt: nem volt egységes uralkodó. A települések élén az orang kaya („gazdag emberek”) álltak, vagyis a helyi vezető kereskedő-családok, akik tanácskozással hozták a döntéseiket. Ez a decentralizált rendszer hosszú ideig előnyt jelentett, hiszen a kereskedők versenyeztek egymással és a vevők között válogathattak. Ugyanakkor éppen ez nehezítette meg, hogy a közösség egységesen lépjen fel a VOC-al szemben. A VOC pedig a szerződéseket úgy akarta kötni, mintha egyetlen fél állna szemben vele, és mintha az orang kayák aláírása az egész társadalmat kötelezné.

    Becslések szerint a XVII. század elején a szigetek lakossága nagyjából 15 ezer fő lehetett, bár ez a szám bizonytalan, hiszen a források többsége a hódítók szemszögéből íródott.

    Szerződések, erődök, ellenállás

    A hollandok az 1590-es évek végén érkeztek a térségbe, és hamar rájöttek, hogy a muskátdió monopolizálása a VOC egyik kulcsfeladata. 1602 után a társaság megkezdte, hogy a bandaiakat kizárólagos szerződésekre kötelezze: csak a VOC-nak adhatnak el, a többi kereskedőnek nem. A bandaiak ezt nem fogadták el. Számukra ez az egyetlen szereplővel kötött egyoldalú függőség volt, és sosem látták a szerződést úgy, ahogy a VOC.

    1609-ben a Pieter Verhoeven admirális vezette holland flotta erődöt kezdett építeni Neira szigetén (ez lett a Fort Nassau). A tárgyalás során Verhoevent és mintegy negyven emberét a bandai vezetők megölték. A holland krónikák ezt árulásként írják le. Bandai szemszögből viszont védekezés volt: egy hatalmas, fegyveres idegen erő akart állandó katonai jelenlétet kiépíteni a szigeteken, és kényszeríteni őket arra, hogy a megszokott, nyitott kereskedelmi hálózatot feladják.

    A bandaiak közben angol szövetségeseket is találtak. Az angol EIC-nek az egyik szigeten, Runon volt támaszpontja, ahol Nathaniel Courthope kapitány évekig tartotta magát a holland blokáddal szemben. A hollandok és az angolok vetélkedése nem a bandaiak javát szolgálta: mindkét európai hatalom a muskátdiót akarta, nem a bandaiak jólétét.

    1621: Coen hódítása és a Banda-szigetek elpusztítása

    A fordulópont Jan Pieterszoon Coen, a VOC főkormányzójának nevéhez fűződik. Coen volt Batavia (a mai Jakarta) alapítója 1619-ben, és ő ismerte fel, hogy a monopólium megtartása nem a tárgyalásokon múlik. Coen 1621-ben egy nagy haderővel megszállta a Banda-szigeteket. A holland hadsereg mellett japán zsoldosok is részt vettek az akcióban.

    A hódítás brutális volt. A holland források szerint a hollandok a bandai vezetők, az orang kayák közül negyvennégyet fogtak el, és Neirán, a Fort Nassau mellett kivégezték őket, a japán zsoldosokkal. A bandai társadalom szellemi és politikai vezetősége így egy csapásra megsemmisült. A lakosság nagy része elpusztult, ezreket rabszolgává tettek és Batavia felé hurcoltak, mások a környező szigetekre menekültek, a Kei-szigetekre vagy Seram és Ceram partjaira. A túlélők száma becslések szerint néhány ezerre, egyes becslések szerint még kevesebbre csökkent.

    Fontos pontosan fogalmazni: a történészek vitatkoznak a számokról, és a „népirtás” kifejezés használatáról is folyik tudományos vita. Abban azonban nincs vita, hogy a bandai társadalmat a VOC erőszakkal, szándékosan és szinte teljesen szétzúzta, azért, hogy a muskátdió feletti monopóliumát biztosítsa.

    Muskátdió-ültetvények és rabszolgaság a Banda-szigeteken

    A hódítás után a szigetek ültetvénnyé váltak. A VOC földet osztott kiszolgált alkalmazottainak és holland telepeseknek, akiket perkeniernek neveztek, és akiknek a fűszert kizárólag a társaságnak, a társaság által megszabott áron kellett átadniuk. A munkát rabszolgák végezték, akiket Indonézia más szigeteiről, Dél-Indiából, Afrikából és máshonnan hurcoltak ide. A bandai társadalom átalakulása így kettős volt: a helyi lakosságot kiirtották vagy elűzték, helyükre pedig más térségekből hozott, kényszermunkára fogott emberek érkeztek.

    A VOC emellett a fűszer termelését is szabályozta. A szegfűszeget például Ambon térségében, szigorú termelésszabályozással, a többi szigeten pedig a fák kiirtásával korlátozta (az ún. hongi-expedíciók ennek eszközei voltak). A cél: a kínálat mesterséges szűkítése és az ár magasan tartása.

    Manhattan és Run: egy különös csere

    A bandai történet egyik legismertebb, ugyanakkor legtöbbet félreértett mozzanata a Breda-békéhez (1667) kapcsolódik. A második angol–holland háborút lezáró szerződés értelmében az angolok lemondtak Runról, az egyetlen fűszerszigetről, amely még az ő kezükben volt, a hollandok pedig átengedték Új-Amszterdamot, a mai Manhattant. A cserét a későbbi történetírás gyakran anekdotaként meséli el. Pedig jól mutatja, hogyan értékelték akkoriban a világot: a fűszersziget többet számított, mint egy észak-amerikai kikötő.

    A monopólium vége

    A muskátdió-monopólium nem tartott örökké. A XVIII. században a franciák (Pierre Poivre nevéhez fűződik a magok és palánták kicsempészése) ültettek muskátdiót Mauritiuson és más szigeteken. Az 1790-es években a brit megszállás idején a fákat áttelepítették Grenadára, Penangra és más brit gyarmatokra. A monopólium így lassan elveszítette értelmét. A VOC maga is hanyatlott: a háborúk költségei, a korrupció, a magánkereskedelem és a növekvő brit verseny kimerítették, és 1799-ben a társaság megszűnt, adósságait és birtokait a holland állam vette át.

    A VOC kétszáz éve alatt rendszeresen magas osztalékot fizetett részvényeseinek. A gazdasági történészek ezt a kereskedelmi sikerrel, de ugyanakkor a háborús és kényszerítő gyakorlatokkal is magyarázzák. Az „első multinacionális” cím tehát valóban megilleti a VOC-ot, és ezzel együtt azt is jelenti, hogy az ilyen vállalat felelősségének kérdése már a kezdetekkor felvetődik.

    Emlékezet és vita

    Hollandiában sokáig a VOC „aranykorának” dicsőségét ünnepelték. Az utóbbi évtizedekben ez változik. A hoorni Coen-szobor körüli vita, a Rijksmuseum rabszolgaság-kiállítása (2021) és a holland kormányfő 2022-es bocsánatkérése a rabszolgaság történelmi szerepéért mind arról tanúskodik, hogy a holland társadalom újragondolja a saját múltját. A „VOC-mentalitás” kifejezés, amelyet egy volt miniszterelnök egykor büszkén használt, ma már sokak számára kényes.

    Indonéziában az emlékezet másképp működik. A Banda-szigeteken ma is látható Fort Belgica és Fort Nassau, a szigetek muskátdió-ültetvényei és az elszórt gyarmati házak. A bandai közösség leszármazottai a Kei-szigeteken is élnek, ahol a bandai nyelv és hagyományok egy része máig megmaradt. Indonéz történészek, helyi közösségek és művészek azon dolgoznak, hogy a bandai történet ne csak a VOC archívumán keresztül, a hódítók szemszögéből, hanem a bandai emberek elbeszéléseivel is megszólaljon.

    Kurátori nézőpont: kinek a története ez?

    Kurátorként és kutatóként az foglalkoztat, hogy egy történetet ki mesél el és milyen forrásból. A VOC archívuma hatalmas és gondosan vezetett, ez a vállalat bürokratikus hagyatéka. A bandai oldalról viszont kevés írott forrás maradt fenn, a szóbeli hagyomány, a dalok, a családi emlékezet és a tárgyi emlékek jelentik a hozzáférést. Ha csak a hivatalos iratokból dolgozunk, a bandaiakat könnyen áldozatként, statisztikaként látjuk, és nem cselekvő, kereskedő, politizáló emberekként, amilyenek valójában voltak.

    Ezért tartom fontosnak, hogy a posztkoloniális olvasat ne csak a bűnösök megnevezéséről szóljon. Arról is, hogy megértsük: a vállalati kapitalizmus korai formái milyen eszközöket használtak, milyen jogi és politikai szerkezetekre támaszkodtak, és mit hagytak maguk után. Közép-Európából nézve ez különösen tanulságos: bár Magyarország nem volt gyarmatosító hatalom, a nyugat-európai gazdasági és kulturális modellek ránk is hatottak, és az a világrend, amelyben élünk, részben ezekből a korai globális hálózatokból nőtt ki.

    Egy szem muskátdió, még egyszer

    Ha legközelebb muskátdiót reszelünk, nem kell bűntudatot éreznünk, de érdemes tudnunk, honnan jön. Az a kis mag egy olyan világ emléke, amelyben egy részvénytársaság hadsereget tartott, háborút indított és egy egész társadalmat tett tönkre a haszonért. A VOC története ezért nem csupán gazdaságtörténet. Azt mutatja meg, hogy a gazdasági innováció és az erőszak a történelemben gyakran kéz a kézben járt, és hogy az „első multinacionális vállalat” nem a piaci ügyesség, hanem a hatalom és a kényszer terméke is volt.

    A bandai történet pedig emlékeztet arra, hogy a globális gazdaság kezdeteinél emberek álltak, akiknek neve, nyelve és világa volt. Ezt a világot nem a számok és a részvényárak, hanem a gondos, többszólamú emlékezet tudja visszaadni.

    Gyakori kérdések a VOC-ról és a Banda-szigetekről

    Mi volt a VOC?

    A Holland Kelet-indiai Társaság (Vereenigde Oostindische Compagnie) 1602-ben alapított holland részvénytársaság volt, amely a Holland Tartományok oklevele alapján kizárólagos kereskedelmi jogot kapott Ázsiában. Hadat viselhetett, szerződéseket köthetett és erődöket építhetett.

    Miért nevezik a VOC-ot az első multinacionális vállalatnak?

    Mert állandó tőkével működött, részvényeit az amszterdami tőzsdén forgalmazták, és több kontinensen tartott fenn kereskedelmi hálózatot. A korábbi expedíciók egy-egy útra szerveződtek, a VOC viszont folyamatos szervezet volt.

    Hol vannak a Banda-szigetek?

    Indonézia Maluku tartományában, a Banda-tengerben. A szigetcsoport a XVII. században a világ egyetlen muskátdió- és macistermő területe volt.

    Mi történt a Banda-szigeteken 1621-ben?

    Jan Pieterszoon Coen vezetésével a VOC megszállta a szigeteket. A holland források szerint negyvennégy bandai vezetőt kivégeztek, a lakosság nagy részét megölték, elűzték vagy rabszolgává tették.

    Mi köze Manhattannek a Banda-szigetekhez?

    Az 1667-es bredai békében az angolok lemondtak Run szigetéről, a hollandok pedig átengedték Új-Amszterdamot, a mai Manhattant.

    A szerzőről

    Mádi Diána kutató és kurátor, Jakartában él, az Universitas Indonesia történelem szakos hallgatója. Az ayang.hu-t vezeti, amely Indonézia történelmét, kultúráját és kortárs művészetét mutatja be közép-európai, posztkoloniális nézőpontból.

    Ajánlott olvasmányok

    • Willard A. Hanna: Indonesian Banda: Colonialism and Its Aftermath in the Nutmeg Islands
    • Giles Milton: Nathaniel’s Nutmeg (olvasmányos, népszerűsítő feldolgozás, kritikus olvasattal ajánlott)
    • Oscar Gelderblom és Joost Jonker írásai a VOC pénzügyeiről és a korai tőzsdéről
    • Des Alwi: Sejarah Banda Naira (indonéz nyelven, bandai szerzőtől)
    • Jan de Vries és Ad van der Woude: The First Modern Economy

  • 1955: a szabad választás, amit évtizedekig nem ismételtek meg

    Indonézia első és sokáig utolsó igazán szabad parlamenti választása arról mesél, milyen könnyen elveszíthető az, amit egyszer már kivívtak

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta

    Indonézia 1955. szeptember 29-én tartotta első szabad parlamenti választását — és ez egészen 1999-ig, negyvennégy éven át az utolsó is maradt, amit hazai és nemzetközi megfigyelők egyaránt szabadnak, tisztességesnek és versenyszerűnek ismertek el. A választás 257 parlamenti helyéért több mint harminc párt, tömegszervezet és független jelölt versengett, közvetlen, titkos és tisztességes szavazáson. Ami ezután történt, fontosabb, mint maga a választás: alig négy éven belül összeomlott az a demokratikus keret, amit ez a nap megteremtett.

    Ez a cikk sorra veszi, hogyan jutott el Indonézia 1955 szeptemberéig, mi történt a választáson, és hogyan tűnt el a szabad választás lehetősége a következő négy évtizedre.

    Miért kellett tíz évet várni a választásra?

    Indonézia 1945-ben kiáltotta ki függetlenségét, a választásra mégis 1955-ig kellett várni.

    Az ország első éveit a Hollandiával vívott függetlenségi háború kötötte le. Az eredetileg 1946-ra tervezett szavazás a Nemzeti Forradalom közepén kivitelezhetetlen volt. A háború lezárása után minden kormány beleírta programjába a választást, de az 1950-es évek elejének politikai instabilitása — szinte évente megbukó kabinetek sorozata — újra és újra elodázta a döntést.

    A halogatás mögött nem csak technikai okok álltak. A hivatalban lévő politikusok egy része tartott attól, hogy egy valódi választáson elveszíti a helyét, mások az iszlám pártok megerősödésétől féltek. A választási törvény végül 1953. április 1-jén, tizennyolc heti vita és kétszáz módosító indítvány után született meg — és ekkor is csak azért, mert 1952 októberében a hadsereg fegyveresei vonultak fel a palota elé, és a parlament azonnali feloszlatását követelték.

    Amikor a választásra végül sor került, azt Burhanuddin Harahap kormánya bonyolította le, bár az előkészítést még elődje, Ali Sastroamidjojo kabinetje kezdte meg. A szavazás két körben zajlott: 1955. szeptember 29-én a parlament (Dewan Perwakilan Rakyat, DPR) tagjait, december 15-én pedig az Alkotmányozó Gyűlés (Konstituante) képviselőit választották meg.

    Miért nevezik a legdemokratikusabb indonéz választásnak?

    A körülmények, amelyek között a szavazás lezajlott, önmagukban is figyelemre méltóak. Az ország biztonsági helyzete korántsem volt stabil: több régióban a Darul Islam/Indonéz Iszlám Hadsereg (DI/TII) fegyveres mozgalma tartotta rettegésben a lakosságot, Kartosoewirjo vezetésével. A veszélyeztetett területeken szolgáló katonákat és rendőröket felváltva vitték a szavazóhelyiségekbe, hogy ők is leadhassák voksukat.

    Mégis — vagy talán éppen ezért — a választást a mai napig az indonéz demokrácia csúcspontjaként emlegetik: közvetlen, általános, szabad, titkos és tisztességes volt.

    „A választás jelentősége abban rejlett, hogy általa a politikai pártok tényleges erőviszonyai mérhetővé váltak, és a parlamentbe bekerülő képviselők immár valódi felhatalmazással léptek hivatalba.” — George McTurnan Kahin, amerikai politikatudós

    A végeredmény senkinek sem hozott elsöprő győzelmet. Négy párt emelkedett ki a mezőnyből, abszolút többség nélkül:

    • Partai Nasional Indonesia (PNI) — Sukarno pártja, a szavazatok mintegy 22 százaléka, 57 hely
    • Masyumi — a legnagyobb iszlám párt, közel 21 százalék, 57 hely — technikailag holtversenyben az élen
    • Nahdlatul Ulama (NU) — vidéki bázisú iszlám szervezet, mintegy 18 százalék, 45 hely
    • Indonéz Kommunista Párt (PKI) — közel 16 százalék, meglepetésre a negyedik hely

    E négy nagy szereplő mellett további harminc-egynéhány kisebb párt, tömegszervezet és független jelölt is helyet kapott a szavazólapon.

    Hogyan szavazott egy döntően írástudatlan ország?

    Az 1955-ös választás logisztikai teljesítménye önmagában is figyelmet érdemel. Indonézia lakosságának jelentős része ekkor még nem tudott sem írni, sem olvasni — ez szinte megoldhatatlan akadálynak tűnt egy titkos szavazáson alapuló választásnál.

    A megoldás egyszerű volt: minden párt saját, könnyen megjegyezhető vizuális szimbólumot kapott. A PNI-nek bivalyfej jutott, a Masyuminak csillag és holdsarló, a PKI-nek ökölbe szorított kéz. A szavazók így nem a párt nevét, hanem annak jelképét keresték meg a szavazólapon.

    A hónapokig tartó kampányidőszak az addigi indonéz politikai élet legintenzívebb tömegmozgósítását hozta: pártgyűlések, plakátkampányok, rádiós felhívások és falusi toborzókörutak járták be a szigetvilágot. A részvételi arány a becslések szerint meghaladta a 90 százalékot — ez a szám azóta is viszonyítási pont minden későbbi indonéz választás demokratikus hitelességének megítélésénél.

    Miért keltett rémületet a kommunisták sikere?

    A PKI negyedik helyezése nem elsöprő volt, mégis figyelmet érdemel — pontosan azért, mert egyáltalán megtörtént.

    A párt alig néhány évvel korábban, 1948-ban egy véres, leveretett madiuni felkelés vezetőjeként szerepelt az indonéz politikai emlékezetben, vezetőinek jó része börtönben vagy száműzetésben töltötte az azt követő éveket. Az, hogy 1955-re a PKI újjászerveződve, legálisan, közel hat millió szavazatot gyűjtött össze, sokak számára — nem csak Indonézián belül — riasztó jelként hatott.

    Az Egyesült Államok washingtoni döntéshozói és az indonéz hadsereg antikommunista szárnyai egyaránt élénk figyelemmel kísérték az eredményt. A hidegháború logikája szerint egy demokratikus úton erősödő kommunista párt ugyanolyan veszélyt jelentett, mint egy fegyveres hatalomátvétel. A PKI 1955 utáni folyamatos erősödése közvetlen szálon köthető ahhoz a politikai önbizalomhoz, amely végül az 1965-ös, mindmáig tisztázatlan események és az azt követő tömeges erőszakhullám előzményévé vált.

    Miért nem oldotta meg a választás az ország törésvonalait?

    A négy nagy párt eredménye sokat elárul Indonézia akkori megosztottságáról: két szekuláris-nacionalista erő (PNI és a kommunisták) és két, egymástól is eltérő hangsúlyú iszlám szervezet (Masyumi és NU) versengett a hatalomért, miközben egyikük sem tudott önállóan kormányozni.

    Ez a töredezettség az Alkotmányozó Gyűlésben (Konstituante) bénultsághoz vezetett. A testület feladata az lett volna, hogy Indonézia számára végleges alkotmányt fogadjon el, lezárva az 1950 óta érvényben lévő, ideiglenesnek szánt keretet. A Konstituante azonban évekig vitatkozott a legalapvetőbb kérdésen: legyen-e az iszlám az állam hivatalos alapja, vagy maradjon Indonézia a Sukarno által 1945-ben megfogalmazott Pancasila — az öt, vallásilag semleges alapelvből álló államfilozófia — talaján. 1959-re nyilvánvalóvá vált: a testület önmagától soha nem jut megegyezésre.

    Hogyan omlott össze a parlamenti demokrácia 1959-ben?

    1. július 5-én Sukarno elnök kiadta híressé — és hírhedtté — vált dekrétumát. Feloszlatta a Konstituantét, és bejelentette a visszatérést az 1945-ös alkotmányhoz, amely jóval erősebb elnöki hatalmat biztosított, mint az 1950-es ideiglenes szabályozás.

    A lépés hivatalosan az alkotmányos zsákutcából kivezető megoldásként jelent meg. Valójában egy egészen más politikai berendezkedés, a „Vezérelt Demokrácia” (Demokrasi Terpimpin) korszakának kezdetét jelentette, amelyben Sukarno egyre kevesebb teret hagyott a pártpolitikai versengésnek.

    „Ezzel a lépéssel Indonézia állama a törvény általi demokráciából (democracy by law) a dekrétum általi demokráciába (democracy by decree) lépett át.” — Ismail Sunny, alkotmányjogász

    Az 1955-ös választás által megteremtett parlamenti egyensúlyt egyetlen elnöki aláírás számolta fel. A következő, ütemterv szerint 1960-ra tervezett választást soha nem tartották meg.

    Mit jelentettek valójában Suharto választásai?

    Sukarno hatalmát végül az 1965–66-os véres politikai fordulat söpörte el, amelynek nyomán Suharto tábornok vette át az ország irányítását. Az általa vezetett „Új Rend” (Orde Baru) 1971-től 1997-ig rendszeresen, ötévente megtartotta a választásokat — formálisan tehát helyreállt a ciklus, amit Sukarno 1959-ben megszakított.

    Ezek a választások azonban gyökeresen mást jelentettek, mint 1955. Suharto rendszere a pártokat két szervezetbe kényszerítette (a muszlim pártokat a Partai Persatuan Pembangunanba, a nacionalista és keresztény pártokat a Partai Demokrasi Indonesiába), miközben a kormánypárti Golkar — hivatalosan nem is párt, hanem „funkcionális csoport” — az állami apparátus teljes súlyával a háta mögött indult.

    Golkar minden egyes választáson hatvan százalék fölötti, több alkalommal hetven százalékot is meghaladó eredményt ért el. A kormányzati apparátus hivatalból Golkarra kötelezte a köztisztviselőket, a hadsereg pedig saját, kinevezett képviselőin keresztül eleve garantált parlamenti helyekkel rendelkezett, választás nélkül.

    Valódi, kiszámíthatatlan kimenetelű, szabad versengésre csak Suharto 1998-as bukása után, az 1999-es választáson kerülhetett újra sor — negyvennégy évvel azután, hogy Indonézia polgárai először, és sokáig utoljára, valóban eldönthették, ki képviselje őket.

    Miért érdemes ma is emlékezni rá?

    Az 1955-ös választás arra emlékeztet, hogy a demokratikus intézmények megléte önmagában nem garancia a folytonosságukra. Egyetlen alkotmányos válság, egyetlen jól időzített dekrétum elég ahhoz, hogy egy működő, versengő parlamenti rendszer évtizedekre eltűnjön.

    Az indonéz eset azért is tanulságos, mert nem hirtelen puccs, hanem hosszú, alkotmányos vitákkal terhelt folyamat végén, formálisan törvényes eszközökkel omlott össze — ez a fajta fokozatos, jogi köntösbe bújtatott hatalomkoncentráció Közép-Európa XX. századi tapasztalatából is ismerős mintázat.

    Az 1955-ös választás négy pártja közül mára egy sem létezik változatlan formában. A Konstituante épülete és a benne folyt viták nagyrészt feledésbe merültek — a dekrétum viszont, és az általa megnyitott út, máig meghatározza, hogyan gondolkodik Indonézia a hatalom és a választási legitimáció viszonyáról.

    Gyakori kérdések

    Mikor volt Indonézia első szabad választása? 1955. szeptember 29-én (parlamenti) és december 15-én (Alkotmányozó Gyűlés).

    Melyik párt nyerte az 1955-ös választást? A Partai Nasional Indonesia (PNI), Sukarno pártja, a szavazatok mintegy 22 százalékával, szorosan a Masyumi iszlám párt előtt.

    Miért nem tartottak újabb szabad választást 1960-ban? Mert Sukarno elnök 1959. július 5-i dekrétumával feloszlatta az Alkotmányozó Gyűlést, és bevezette a „Vezérelt Demokrácia” rendszerét, amely felfüggesztette a valódi pártversengést.

    Mikor volt Indonézia következő igazán szabad választása? Csak 1999-ben, Suharto 1998-as bukása után — negyvennégy évvel 1955 után.

    Források

  • Egy 700 éves birodalom neve tért vissza

    Indonézia új fővárosának neve, a Nusantara, egyenesen egy 14. századi jávai birodalomból származik. De miért pont ezt a nevet választották — és mit jelent ez valójában?

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 10 perc

    Ha valaki azt hallja, hogy Indonézia épp most épít egy vadonatúj fővárost Borneó szigetének dzsungelében, és ennek a városnak a neve „Nusantara”, könnyen azt hihetné, hogy ez valami modern, csillogó márkanév — mint egy techcég vagy egy új kriptovaluta. Pedig ez a szó jóval öregebb, mint Indonézia maga. Egészen egy 700 éves birodalomig nyúlik vissza, amiről a legtöbb magyar olvasó valószínűleg még sosem hallott: a Majapahitig.

    Ez a cikk arról szól, hogyan lett egy középkori jávai királyságból a mai Indonézia egyik legfontosabb nemzeti szimbóluma — és miért nem is olyan egyszerű ez a történet, mint amilyennek elsőre tűnik.

    Mi is volt pontosan a Majapahit Birodalom?

    A Majapahit egy hindu-buddhista királyság volt, amely nagyjából 1293-tól 1527-ig állt fenn Kelet-Jáván. A hatalmának csúcsán, a 14. század közepén, a birodalom messze a legerősebb állam volt az egész szigetvilágban — a mai Indonézia, Malajzia, Szingapúr, Brunei és a Fülöp-szigetek egy részének területén is befolyással bírt, elsősorban a kereskedelmi útvonalak és a fűszerkereskedelem ellenőrzésén keresztül.

    A birodalom két legfontosabb alakja Hayam Wuruk király és a miniszterelnöke, Gajah Mada volt. Gajah Mada nevéhez fűződik a híres „Palapa-eskü”: azt fogadta, hogy addig nem eszik semmilyen fűszerrel készült ételt — vagyis lemond minden földi élvezetről —, amíg nem hódítja meg a teljes Nusantarát a Majapahit számára. Ez az eskü egy 14. századi óajáva nyelvű krónikában, a Pararaton (Királyok Könyve) és a Nagarakretagama (más néven Desawarnana) című dicsőítő költeményben maradt fenn.

    A birodalom gazdasági ereje nem elsősorban a szárazföldi hódításokból, hanem a tengeri kereskedelem feletti ellenőrzésből fakadt. A termékeny jávai rizsföldek mellett a Majapahit legfontosabb bevételi forrása a fűszerkereskedelem és a hajózási útvonalak felügyelete volt — Nala admirális vezetésével egy erős haditengerészetet tartottak fenn, amely biztosította a kereskedelmi kapcsolatokat egészen Kínáig, Sziámig és a mai Vietnámig. Éppen ez a tengeri, kereskedelmi jellegű hatalomgyakorlás az, ami miatt a birodalom „uralma” a távolabbi szigeteken inkább laza hűbéri-kereskedelmi függést jelentett, semmint közvetlen közigazgatási irányítást — ez a különbségtétel lesz fontos néhány bekezdéssel lentebb.

    Honnan ered maga a „Nusantara” szó?

    Itt jön a nyelvi rész, ami tényleg érdekes. A „nusantara” szó két óajáva elemből áll össze: a „nusa” szigetet jelent, az „antara” pedig külsőt vagy távolit. Vagyis a szó szoros értelemben „külső szigeteket” jelentett — azokat a területeket, amelyek Jáván kívül estek, de amelyeknek a Majapahit elvárása szerint hűbéri hódolattal kellett adóznia a birodalom felé.

    Fontos hangsúlyozni: a Majapahit-kori Nusantara fogalma nem egy egységes, egyenrangú „nemzetet” jelentett, hanem egy hierarchikus viszonyt — Jáva volt a központ, minden más sziget pedig a periféria, amelynek alá kellett vetnie magát. Ez a részlet később, a modern politikai újrahasznosítás során, elég kényes ponttá vált — de erről mindjárt bővebben is szó lesz.

    Érdemes még egy nyelvi finomságot megjegyezni: van olyan indonéz nyelvész és történész, aki szerint a „nusantara” szó nem is pusztán óajáva eredetű, hanem a szanszkrit és az úgynevezett kawi irodalmi nyelv keveredéséből született — ez a kawi nyelv a maláj, jávai, bali, sőt részben a vietnámi kultúrkörben is használatos volt a középkorban. Ez az érvelés azoknak fontos, akik vitatják, hogy a szó kizárólag „jávai tulajdon” lenne — eszerint inkább egy szélesebb, regionális irodalmi hagyomány közös öröksége, nem egyetlen etnikai csoporté.

    Hogyan lett egy középkori birodalomból nemzeti mítosz?

    A Majapahit igazi karrierje nem a 14. században kezdődött, hanem a 20. század elején, amikor Indonézia még csak formálódó eszme volt, nem pedig ország. A holland gyarmat több száz szigetből, több tucat nyelvből és rengeteg különböző kultúrából állt — a függetlenségi mozgalom vezetőinek szüksége volt valamire, ami mindezt egy közös történet köré tudja fonni.

    Az egyik legfontosabb ilyen vezető Muhammad Yamin volt, költő, jogász és később Sukarno egyik minisztere, aki a függetlenségi mozgalom korai szakaszában tudatosan a Majapahit felé fordult, hogy történelmi alapot találjon egy egységes indonéz nemzet ötletéhez. Yamin — és utána szinte az egész indonéz történelemtanítás — azt állította, hogy a Majapahit területi kiterjedése nagyjából megegyezett a mai Indonézia határaival. Ez a kutatók szerint erősen túlzó, sőt félrevezető állítás, ami a Nagarakretagama költemény szándékosan szabad értelmezésén alapul — a valóságban a birodalom befolyása sokkal lazább, kevésbé közvetlen volt a „külső szigeteken”, mint ahogy azt a nacionalista narratíva sugallja.

    Ennek ellenére a mítosz gyökeret vert, és azóta is minden generáció újratermeli. Gajah Mada neve ma szinte mindenhol ott van Indonéziában: az ország első egyeteme, amely 1946-ban, még a függetlenségi háború kellős közepén alakult Yogyakartában, büszkén viseli a nevét. Utcák, hadihajók, egyetemi karok sora kapta ugyanezt a nevet. Gajah Mada a modern indonéz nacionalizmus egyik legfontosabb hőse lett — pedig valójában egy 700 éve halott, jávai udvari miniszterelnökről van szó.

    A mítosz nem állt meg Sukarno korszakánál. Suharto elnök harminckét éves uralma alatt (1967–1998) a Majapahit-örökség tovább erősödött, mint a nemzeti egység és a katonai fegyelem szimbóluma — a hadsereg számos alakulata, valamint a hírszerzés is szívesen hivatkozott a birodalom stratégiai és katonai dicsőségére. A Majapahit ma is olyan élénk téma az indonéz közbeszédben, hogy a kutatók szerint körülötte valóságos internetes összeesküvés-elméletek szövődtek: vannak, akik azt állítják, hogy a birodalom valójában sokkal nagyobb és technológiailag fejlettebb volt, mint amit a hivatalos történetírás elismer, és hogy ezt szándékosan titkolják el a „gyarmati” történetírás hagyományait követő egyetemek. Ez jól mutatja, mekkora érzelmi töltete van ma is ennek a 700 éves birodalomnak Indonéziában.

    Nem álltak meg a Majapahit-nál — volt egy jóval merészebb változat is

    Yamin nem érte be ennyivel. Az 1945-ös alkotmányozó gyűlésen nyíltan azt javasolta, hogy a leendő Indonézia igényt tartson Brit Malájára, Brit Borneóra és Portugál-Timorra is — pontosan azokra a területekre, amelyek egykor a Majapahit befolyási övezetébe tartoztak, legalábbis a nacionalista olvasat szerint. Ez az elképzelés, amit később „Nagy-Indonéziának” is neveztek, sosem valósult meg a maga teljességében, de a gondolatmenet nyomai a mai napig felbukkannak: Sukarno elnök az 1960-as években egyoldalúan átkeresztelte az Indiai-óceánt „Indonéz-óceánra”, és a birodalmi múltra hivatkozva indított konfliktust a frissen alakuló Malajziával — ez volt az úgynevezett Konfrontasi-időszak.

    Miért pont ezt a nevet választották az új fővárosnak?

    Most ugorjunk hatszáz évet előre. Jokowi (Joko Widodo) elnök 2019-ben jelentette be, hogy Indonézia fővárosát átköltözteti a süllyedő, túlzsúfolt Jakartából Kelet-Kalimantanba, Borneó szigetére. 2022 januárjában a parlament elfogadta a törvényt, amely az új várost hivatalosan is Nusantarának nevezte el — maga Jokowi választotta ki ezt a nevet a felmerült javaslatok közül.

    A hivatalos indoklás szerint a név azért esett erre, mert a „Nusantara” évszázadok óta magát a teljes indonéz szigetvilágot szimbolizálja — vagyis nem egyetlen etnikumhoz vagy régióhoz köthető, hanem az egész nemzetet reprezentálja. Ebben van igazság: a szót ma köznapi értelemben tényleg gyakran használják egyszerűen „az indonéz szigetvilág” jelentésben, függetlenül a Majapahit-kori hűbéri felhangoktól.

    De — és itt jön a csavar — sokan pont az ellenkezőjét látják benne. Mivel a szó eredete egyértelműen jávai, és pontosan azt a hierarchikus viszonyt kódolja, amiben Jáva a központ, minden más sziget pedig a periféria, a kritikusok szerint a névválasztás önmagában is megismétli azt a mintát, amit állítólag meg akar haladni: egy jávai birodalom nevét adja egy olyan városnak, amit épp azért építenek Borneón, hogy csökkentsék Jáva túlsúlyát az országban.

    Van-e ennek bármi köze a valósághoz, vagy csak egy szép történet?

    Érdemes tisztán látni: történészek — köztük indonéz kutatók is — régóta figyelmeztetnek arra, hogy a „Majapahit egyenlő a mai Indonézia” egyenlet történelmi hamisítás, még ha jóindulatú, nemzetépítő szándékkal is történt. A Nagarakretagama-vers, amire Yamin és a rá épülő tankönyvek hivatkoznak, egy udvari dicsőítő költemény volt, amelynek célja az volt, hogy felmagasztalja Hayam Wuruk uralkodását — nem pedig az, hogy pontos közigazgatási térképet adjon a birodalom valós hatalmi kiterjedéséről.

    Ez a fajta történelmi csúsztatás persze korántsem egyedi indonéz jelenség — szinte minden modern nemzetállam épített hasonló mítoszokat egy-egy dicső, régmúlt birodalomra, hogy igazolja a saját létjogosultságát. Amit érdemes belőle tanulságként megjegyezni, az az, hogy a történelem és a nemzetépítés kapcsolata sosem egyirányú utca: a politikusok nem egyszerűen „megtalálják” a múltat, hanem aktívan megformálják, hogy az illeszkedjen a jelen igényeihez.

    Mit szólnak mindehhez a helyiek, akiknek a földjén épül a város?

    A szimbolikus vitánál sokkal kézzelfoghatóbb probléma zajlik magán a helyszínen. Az új főváros területén évszázadok óta él egy Balik nevű őslakos közösség, valamint a Paser törzs tagjai — nekik a saját otthonuk, nem pedig egy nemzeti szimbólum a Nusantara. A becslések szerint a projekt legalább húszezer őslakos ember kényszerű áttelepítésével jár, sokan közülük nem rendelkeznek hivatalos földtulajdoni papírokkal, ami komolyan meggyengíti az alkupozíciójukat a kártalanítási tárgyalásokon.

    Egy 68 éves balik asszony, Sernai, aki egész életében ugyanabban a faluban élt, azt mesélte egy 2023-as riportban, hogy a folyó, amiből korábban ittak, mosakodtak és főztek, egy új víztározó építése miatt mára hozzáférhetetlenné vált a számukra — cserébe mindössze körülbelül háromezer dollár kártérítést kapott a családja. A Balik törzsfőnöke, akit Sibukdinnak hívnak, azt mondta, nem is feltétlenül a föld visszaszerzését kéri, csak azt, hogy hagyják békén azt a keveset, ami még megmaradt nekik.

    Ez a kontraszt — egy 700 éves birodalmi dicsőségre hivatkozó, több tízmilliárd dolláros presztízsprojekt egyik oldalon, és néhány ezer olyan ember a másikon, akiknek a mindennapi vízhez jutása múlik ugyanezen az építkezésen — talán a legjobban megmutatja, mennyire nem semleges dolog egy nemzeti mítoszt a gyakorlatba átültetni.

    Mi a helyzet ma a projekttel?

    2026-ra a kép meglehetősen vegyes. A elnöki palota, az Istana Garuda elkészült, és több ezer köztisztviselő költözését tervezik az évre — ugyanakkor az állami finanszírozás drasztikusan visszaesett, a kritikusok pedig egyre nyíltabban attól tartanak, hogy Nusantara végül félkész „szellemvárosként” végzi. A projekt jövője így egyelőre továbbra sem eldöntött — de a névválasztás körüli vita, úgy tűnik, önmagában is jól mutatja, mennyire nehéz egy 700 éves birodalmi örökséget úgy politikai szimbólummá tenni, hogy közben senki ne érezze magát kirekesztve belőle.

    GYIK

    Mikor és hol létezett a Majapahit Birodalom? Kelet-Jáván, nagyjából 1293-tól 1527-ig állt fenn, hatalmának csúcspontját a 14. század közepén, Hayam Wuruk és Gajah Mada idején érte el.

    Ki volt Gajah Mada? A Majapahit miniszterelnöke, akinek nevéhez a híres Palapa-eskü fűződik — ma az indonéz nacionalizmus egyik legfontosabb hőse, számos intézmény és hely viseli a nevét.

    Miért pont Nusantara lett Indonézia új fővárosának neve? Jokowi elnök 2022-ben azért választotta ezt a nevet, mert szimbolikusan az egész indonéz szigetvilágot jelenti — bár a szó eredete kifejezetten jávai-központú, ami vitákat is kiváltott.

    Igaz-e, hogy a Majapahit határai megegyeztek a mai Indonéziával? Nem — ez egy 20. századi nacionalista túlzás, amit történészek régóta cáfolnak; a birodalom valós befolyása a „külső szigeteken” jóval lazább volt, mint amit a hivatalos történetírás sugall.

    Források

  • Voltak-e indonéz ösztöndíjasok a hidegháborús Budapesten?

    Sukarno kétszer is ellátogatott Magyarországra. Az Indonéz Nagykövetség 1962 óta működik Budapesten. De vajon ültek-e indonéz fiatalok a magyar egyetemi padokban, mielőtt 1965-ben minden megváltozott?

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 10 perc

    Amikor Indonéziáról és Magyarországról egyszerre beszélünk, a legtöbb embernek — ha egyáltalán eszébe jut ilyesmi — a mai kapcsolatok jutnak eszébe: a Stipendium Hungaricum ösztöndíjak, amikkel ma is sok fiatal indonéz jön Magyarországra tanulni. De ez a történet nem 2010-ben kezdődött. Van egy sokkal régebbi, jóval kevésbé ismert fejezet is, ami a hidegháború legforróbb éveihez nyúlik vissza — és ami miatt ezt a cikket egyáltalán elkezdtem megírni.

    Miért pont Magyarország?

    Ez talán furcsán hangzik annak, aki csak a mai, Bali-központú Indonézia-képet ismeri, de az 1950-es és 60-as években Indonézia és a szocialista tömb országai — köztük Magyarország — feltűnően közel kerültek egymáshoz. Ennek több oka is volt.

    Sukarno, Indonézia első elnöke, nem volt kommunista, de nem is volt nyugatbarát a szó hagyományos értelmében. Az általa hirdetett Nasakom-politika (nacionalizmus, vallás, kommunizmus) azt jelentette, hogy hazai szinten egyensúlyban próbálta tartani a nacionalista, a vallásos és a kommunista erőket — miközben külpolitikában az el nem kötelezettek mozgalmának egyik alapító alakjaként egyszerre ápolt kapcsolatokat a Nyugattal, a Szovjetunióval és Kínával is. Ebbe a képbe simán beleillett, hogy diplomáciai és kulturális kapcsolatokat épített ki a szocialista blokk kisebb országaival is, Magyarországgal együtt.

    Ez a nyitottság nem volt puszta gesztuspolitika. A gyakorlatban azt jelentette, hogy Indonézia rendszeresen küldött diákokat, mérnököket és köztisztviselőket tanulni a szocialista országokba — cserébe technikai és katonai támogatást, valamint politikai szövetségeseket kapott a hidegháború feszült légkörében. Ez a folyamat különösen felgyorsult az 1950-es évek végén, amikor Sukarno egyre inkább a PKI-ra, az Indonéz Kommunista Pártra támaszkodott belpolitikai egyensúlyozásában, ami term­észetesen erősítette a szocialista blokkal való kapcsolatokat is.

    Sukarno kétszer is járt Budapesten: először 1956-ban, majd 1960 áprilisában. Ez utóbbi látogatáson felkereste Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászt is — a korabeli filmhíradók még ma is megnézhetők. A budapesti Indonéz Nagykövetség 1962-ben nyitotta meg kapuit, első nagykövete Sarino Mangunpranoto volt. Ezek a látogatások és intézmények nem díszletek voltak: valódi együttműködési programok, köztük ösztöndíjas csereprogramok alapjait rakták le.

    Volt-e Magyarországon olyan intézmény, ami erre alkalmas volt?

    Igen, és ez az egyik legérdekesebb rész. 1957-ben létrehozták a Külföldi Ösztöndíjasok Egyetemi Előkészítőjét, amelyet később Nemzetközi Előkészítő Intézetnek (röviden NEI) neveztek át. 1962-ben önálló intézményként szerveződött újjá, majd 1964 és 1966 között egy időre az ELTE része lett, „ELTE Nemzetközi Előkészítő Kollégiuma” néven.

    A NEI feladata pontosan az volt, amire itt szükség lenne: ide érkeztek a szocialista és el nem kötelezett országokból származó fiatalok, hogy megtanuljanak magyarul, és felkészüljenek a magyar egyetemi tanulmányokra. A diákok innen kerültek tovább a Budapesti Műszaki Egyetemre, orvosi karokra, vagy éppen bölcsész- és társadalomtudományi szakokra. A rendszer strukturálisan szinte egy az egyben megegyezett azzal, amit a Szovjetunió, Csehszlovákia vagy az NDK is működtetett ugyanebben az időszakban — és ezekben az országokban dokumentáltan tanultak indonéz diákok.

    Mit tudunk biztosan az indonéz diákokról Kelet-Európában?

    Itt kell egy kicsit lassítani, mert a történet innentől már nem feltételezés, hanem jól dokumentált tény — csak épp nem feltétlenül Budapesthez kötődik.

    Sukarno kormánya az 1950-es, 60-as években egy külön ösztöndíjprogramot működtetett, a Mahasiswa Ikatan Dinas nevű rendszert, amelynek keretében indonéz diákokat küldtek külföldre — jelentős részben éppen a szocialista országokba: a Szovjetunióba, Csehszlovákiába, Kelet-Németországba, és igen, Albániába is. Ezeknek a diákoknak a története 1965 októberében vált tragédiává.

    Amikor a G30S-puccs után Suharto tábornok átvette a hatalmat, és megindult a PKI elleni tisztogatás, minden külföldön tanuló indonéz diákot hazahívtak — pontosabban arra kényszerítették a nagykövetségeken keresztül, hogy írjanak alá egy hűségnyilatkozatot Suharto mellett. Aki ezt megtagadta, vagy csak egyszerűen gyanúsnak számított (mert tagja volt egy baloldali diákszervezetnek, vagy épp rossz időpontban tartózkodott rossz helyen), annak megvonták az útlevelét. Ezek az emberek egyik napról a másikra hazátlanná váltak — nem térhettek haza, mert otthon börtön vagy rosszabb várt volna rájuk, de az addigi útlevelük is érvénytelen lett.

    Több száz, egyes becslések szerint akár ötszáz indonéz élt így Kelet-Európában és Kínában a következő évtizedekben — köztük Prágában, Moszkvában, Tiranában tanuló diákok, akiknek a története csak 1998, Suharto bukása után kezdett napvilágra kerülni. Az egyik legismertebb dokumentumfilm erről a témáról a 2022-es Eksil, ami tíz ilyen emigráns történetét dolgozza fel.

    Ezeknek a történeteknek van néhány konkrét, névvel is dokumentált szereplője, akik jól illusztrálják, mennyire hétköznapi emberekről van szó. Soegeng Soejono például Sukarno kormányának ösztöndíjával a prágai Károly Egyetemen tanult pedagógiát és pszichológiát. A puccs után behívták a nagykövetségre egy úgynevezett „szűrőszobába”, ahol arról faggatták, mit gondol az új rendszerről — mivel tagja volt az Indonéz Diákszövetségnek, amely gyanakvó volt a nagykövetség viselkedésével szemben, felkerült egy listára, és soha többé nem térhetett haza fiatalemberként. Egy másik túlélő, akit a kutatók csak Iskandarként emlegetnek, hasonló utat járt be: 77 évesen, évtizedekkel később tudott csak visszatérni Indonéziába, egy olyan országba, ami időközben teljesen megváltozott körülötte. Ezek a történetek azért fontosak ehhez a témához, mert pontosan megmutatják, milyen mechanizmus működött — és ez a mechanizmus minden szocialista országban, ahol indonéz diákok tanultak, ugyanúgy lezajlott.

    És Budapest? Erről mit lehet tudni?

    Ez az a pont, ahol őszintének kell lennem: konkrét, névvel azonosítható indonéz diákot Budapestről — ellentétben Prágával, Moszkvával vagy Tiranával — nem sikerült találnom a nyilvánosan elérhető forrásokban. Ez nem jelenti azt, hogy nem voltak ilyen diákok — sőt, a fent leírt intézményi és diplomáciai háttér miatt kifejezetten valószínűnek tartom, hogy voltak, hiszen Magyarország ugyanazt a felkészítő-rendszert (NEI) működtette, mint a szomszédos szocialista országok, és a diplomáciai kapcsolatok is megvoltak hozzá.

    De a nemzetközi Indonézia-kutatásban Magyarország egyszerűen nem szerepel a nagy „exil”-központok között — nem azért, mert biztosan nem voltak ott diákok, hanem mert a kutatás fókusza eddig a nagyobb, jobban dokumentált közösségekre (Hollandia, Franciaország, Csehszlovákia, Szovjetunió, Kína, Albánia) irányult, ahol a diákok utólag maguk is megszervezték magukat, memoárokat írtak, interjúkat adtak. Ha volt is néhány indonéz Budapesten, ők vagy nem alkottak elég nagy, önszerveződő közösséget ahhoz, hogy bekerüljenek ezekbe a nemzetközi kutatásokba, vagy egyszerűen a történetük még nincs feldolgozva.

    Ez pontosan az a fajta rés, amit egy magyar nyelvű, Indonéziára fókuszáló oldal — mint amilyen ez is — érdemes lenne feltárni. Ha valaki a magyar levéltárakban, a NEI vagy az ELTE korabeli irataiban, vagy akár családi elbeszélésekben talál nyomot indonéz diákokról az 1960-as évekből, az egy igazi felfedezés lenne — és szívesen megosztanám itt, az oldalon.

    Érdemes megjegyezni, hogy a kutatás iránya sem lenne bonyolult: a Magyar Nemzeti Levéltár, az ELTE és a Balassi Intézet elődintézményeinek irattárai, valamint a korabeli Külügyminisztérium diplomáciai jelentései mind olyan helyek, ahol elméletileg fennmaradhattak listák a NEI-be felvett külföldi hallgatókról nemzetiség szerint. Az is elképzelhető, hogy a hidegháborús évtizedekben mindössze néhány fős indonéz jelenlét volt Budapesten — ez is megmagyarázná, miért nem alakult ki belőle önálló, később megszólaló emigráns közösség, ahogy az Prágában vagy Moszkvában történt.

    Van egy apró, de érdekes időbeli egybeesés is, ami jól mutatja, mennyire „kéznél volt” Budapest ebben az időszakban: 1965 augusztus 20. és 29. között itt rendezték a IV. Nyári Universiade-t, vagyis az egyetemisták világbajnokságát — alig öt héttel a G30S-puccs előtt. Ha voltak indonéz diákok Magyarországon ekkoriban, jó eséllyel ott lehettek a lelátókon vagy akár a pályán is, mit sem sejtve arról, hogy néhány héttel később az életük gyökeresen megváltozik.

    Miért pont Prága, Moszkva és Tirana lettek a nagy exil-központok?

    Érdemes egy pillanatra megállni azon is, hogy miért éppen ez a három város vált a legismertebb indonéz emigráns-központtá, és miért nem — legalábbis a jelenlegi tudásunk szerint — Budapest. A válasz részben egyszerű aritmetika: a Szovjetunió és Csehszlovákia egyszerűen sokkal nagyobb ösztöndíjas kontingenseket fogadott, mint a kisebb szocialista országok, Magyarországot is beleértve. Tirana pedig különleges eset: Albánia az 1960-as évek elején szakított a szovjet vonallal, és a PKI egy radikálisabb szárnya — amely nem ítélte el ezt a szakítást a moszkvai pártkongresszuson — szimpatizált az albán vonallal, ezért kifejezetten sok indonéz diák és aktivista választotta Tiranát politikai menedékként már a puccs előtt is.

    Magyarország ehhez képest mérsékeltebb, kisebb súlyú szereplő volt a szocialista tömbön belül az indonéz kapcsolatok szempontjából — ami nem jelenti azt, hogy nem volt jelenlét, csak azt, hogy ha volt is, valószínűleg jóval kisebb létszámú és kevésbé szervezett volt, mint a nagy központokban.

    Ha volt egyáltalán indonéz diák Budapesten 1965 októberében, a sorsa minden bizonnyal ugyanazt a mintát követte volna, mint a prágai vagy moszkvai társaiké. A Budapesten működő indonéz nagykövetség — a Persatuan Pelajar Indonesia, vagyis a Külföldön Tanuló Indonéz Diákok Szövetsége ajánlására — valószínűleg összehívta volna a diákokat, és megkérdezte volna tőlük, mit gondolnak az új rendszerről. Aki nem volt hajlandó nyilvánosan elköteleződni Suharto mellett, annak nem hosszabbították volna meg az útlevelét — és onnantól kezdve, akár akarta, akár nem, Magyarországon ragadt volna, hazátlanul, évtizedekre.

    Ez a forgatókönyv magyarázza, miért is olyan fontos ez a téma nem csak történelmi kuriózumként, hanem az emlékezetpolitika szempontjából is: ha voltak ilyen sorsok Budapesten, azok az emberek — vagy a leszármazottaik — valahol még mindig élnek, és a történetük ugyanolyan elmondatlan, mint azoké, akikről korábban már írtam itt, az 1965-ös tisztogatás túlélőiről.

    Mi a helyzet ma?

    A mai magyar–indonéz oktatási kapcsolat egészen más alapokon nyugszik, mint a hidegháborús évtizedeké — de van egy érdekes folytonosság. A Stipendium Hungaricum program, amelynek keretében ma is sok indonéz diák érkezik Magyarországra, valójában ugyanazt a logikát követi, mint a NEI annak idején: Magyarország ösztöndíjjal vonz ide fiatalokat távoli, stratégiailag fontos országokból, cserébe kulturális és diplomáciai tőkét épít. A magyar jakartai nagykövetség 2023-as beszámolója szerint a két ország megújította az együttműködési megállapodását a felsőoktatási ösztöndíjak terén, és emellett szakmai gyakornoki program is indult.

    A különbség persze óriási: a mai diákoknak nem kell hűségnyilatkozatot aláírniuk semmilyen rezsim mellett, és nem fenyegeti őket az, hogy egyik napról a másikra hazátlanná válnak. De az alapstruktúra — fiatalok, akik egy távoli, ideológiailag rokonszenves országba mennek tanulni, ösztöndíjjal — ugyanaz, mint 60 évvel ezelőtt volt. Ami megváltozott, az a politikai kockázat: a mai indonéz diák Budapesten szabadon hazatérhet, szabadon posztolhat Instagramon az egyetemi életéről, és a családja sem fog miatta hátrányt szenvedni otthon. Ez a szabadság, ami ma természetesnek tűnik, pontosan az, amitől az 1960-as évek indonéz diákjait megfosztották egyetlen éjszaka alatt.

    GYIK

    Biztos, hogy voltak indonéz diákok a szocialista Kelet-Európában? Igen, ez jól dokumentált — elsősorban Csehszlovákiában, a Szovjetunióban, Kelet-Németországban és Albániában, ahol 1965 után több száz indonéz diák és értelmiségi rekedt hazátlanul.

    Van bizonyíték arra, hogy Magyarországon is voltak ilyen diákok? Közvetlen, névvel azonosítható bizonyítékot nem találtam, de a diplomáciai kapcsolatok (nagykövetség 1962-től, Sukarno két budapesti látogatása) és a magyar felkészítő-intézményrendszer (NEI) megléte miatt ez korántsem kizárt — inkább kutatatlan terület.

    Miért nem tudunk erről többet? Mert a nemzetközi Indonézia-kutatás eddig a nagyobb, önszerveződő exilközösségekre (Hollandia, Franciaország, Csehszlovákia, Szovjetunió) fókuszált, Magyarország egyelőre kimaradt ebből a kutatási térképből.

    Kapcsolódik ez az 1965-ös tisztogatáshoz, amiről korábban írtunk? Igen, közvetlenül — ha voltak indonéz diákok Budapesten 1965-ben, pontosan ugyanaz a hűségnyilatkozat-mechanizmus érintette volna őket, ami a Prágában, Moszkvában és Tiranában tanuló társaikat hazátlanná tette.

    Források

  • Testimoni: a túlélők hangja, ahol az állam hallgat

    Hatvan évvel az 1965–66-os indonéz mészárlások után a hivatalos történelemkönyvek még mindig a győztesek nézőpontját ismétlik. A szóbeli történelem az egyetlen tér, ahol a túlélők elmondhatják, mi történt valójában.

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 10 perc

    Ha valaki 2026-ban kinyit egy indonéz középiskolai történelemkönyvet, azt olvassa, hogy a hadsereg 1965-ben megmentette a nemzetet egy kommunista puccstól. Arról, hogy ezt követően fél évtől egymillió emberig terjedő becslések szerint hány ember veszítette életét politikai meggyőződése, szervezeti tagsága vagy egyszerűen egy szomszédi feljelentés miatt, a tankönyvek nem szólnak. Ez az a rés, amit az elmúlt három évtizedben egyre inkább a szóbeli történelem — indonézül sejarah lisan, a túlélők nyelvén gyakran csak testimoni — próbál betölteni.

    Mi történt 1965-ben, és miért nincs róla hivatalos elbeszélés?

    1. október 1-jén hat magas rangú tábornokot gyilkoltak meg Jakartában egy kudarcba fulladt hatalomátvételi kísérlet során, amelyet a hivatalos narratíva azóta is az Indonéz Kommunista Párthoz (PKI) köt. A hadsereg Suharto tábornok vezetésével néhány napon belül átvette az irányítást, és országos méretű, szisztematikus tisztogatást indított a PKI tagjai, szimpatizánsai, szakszervezeti aktivisták, kínai-indonéz kisebbségiek és baloldali értelmiségiek ellen.

    A halálos áldozatok számáról a mai napig nincs konszenzus: a becslések 400 ezertől egymillióig terjednek. Emellett egymillió embert börtönöztek be bírósági eljárás nélkül, sokukat évekig vagy évtizedekig. Az esemény nyitotta meg az utat Suharto több mint három évtizedes diktatúrája, az úgynevezett Új Rend (Orde Baru) előtt, amely 1998-ig tartott, és amely alatt a hivatalos történelemírás az egész eseménysort a hadsereg hőstetteként tanította.

    Ez a másfél generációnyi hallgatás — 1965-től 1998-ig — az oka annak, hogy Indonéziában nincs olyan intézményesült archívum, mint amilyet például a dél-afrikai Igazság és Megbékélés Bizottság hozott létre. Amikor a diktatúra 1998-ban megbukott, a túlélők generációja már idős volt, sokan meghaltak anélkül, hogy valaha elmondhatták volna, mi történt velük.

    A hallgatás nem csupán társadalmi konszenzus eredménye volt, hanem jogi és intézményi kényszeré is. Az 1966-os MPRS-határozat (XXV/MPRS/1966) formálisan betiltotta a marxista–leninista tanok terjesztését, és ez a tilalom a mai napig hatályban van. A hadsereg által irányított tankönyvkiadás, a kötelező mozivetítések (a Pengkhianatan G30S/PKIcímű állami propagandafilmet évtizedekig minden iskolásnak látnia kellett), valamint az úgynevezett ET — eks-tapol, azaz volt politikai fogoly — bélyeg, amelyet a személyi igazolványokba is bejegyeztek, együttesen biztosították, hogy az áldozatok elbeszélése ne kerülhessen be a nyilvános térbe. A kutató Jess Melvin, aki hadseregdokumentumokat dolgozott fel Acehben, arra a következtetésre jutott, hogy a tisztogatás nem spontán tömegindulat volt, hanem központilag koordinált katonai hadművelet — ez élesen szemben áll a hivatalos elbeszéléssel, amely a hadsereget kizárólag rendfenntartóként ábrázolja.

    Hogyan gyűjtik a túlélők szóbeli emlékeit?

    A reformáció (reformasi) utáni évektől kezdve civil szervezetek, kutatók és maguk a túlélők kezdték el szisztematikusan rögzíteni a testimoniákat. Az egyik legkorábbi és legfontosabb szereplő a YPKP 65 (Yayasan Penelitian Korban Pembunuhan 1965–66, azaz az 1965–66-os Gyilkosságok Áldozatait Kutató Alapítvány) volt, amelyet 1999-ben Ibu Sulami — aki maga is évekig volt bebörtönözve tárgyalás nélkül — alapított azzal a céllal, hogy adatokat gyűjtsön a gyilkosságokról.

    Két állami emberi jogi testület vitte tovább ezt a munkát intézményi szinten. A Komnas Perempuan (Nők Elleni Erőszakot Vizsgáló Nemzeti Bizottság) 2007-ben publikálta „Halljuk meg az 1965 nőnemű túlélőinek hangját” című jelentését, amely a nemi alapú erőszakra összpontosított. Öt évvel később, 2012-ben a Komnas HAM (Nemzeti Emberi Jogi Bizottság) 850 oldalas jelentést adott ki, amely 349 tanú és túlélő vallomására épült, és amely megállapította, hogy az 1965–66-os erőszak emberiesség elleni bűncselekménynek minősül.

    2015-ben, amikor az indonéz állam továbbra sem indított hivatalos vizsgálatot, a Hágában összeülő Nemzetközi Népi Törvényszék (IPT 1965) civil kezdeményezésként hallgatta meg négy napon át a túlélők és szakértő tanúk vallomásait, és ítéletében szintén emberiesség elleni bűncselekményként azonosította a történteket.

    A gyűjtőmunka jelentős része máig alulról szerveződik. Regionális túlélői közösségek — Acehtől Balin és Kelet-Nusa Tenggarán át Észak-Szumátráig — évek óta dolgoznak helyi lelkészekkel, egyetemi kutatókkal és emberi jogi jogászokkal, hogy rögzítsék az idősödő túlélők elbeszéléseit, mielőtt azok végleg elvesznek. A 2015-ben megjelent Forbidden Memories (Kolimon, Wetangterah és Campbell-Nelson szerkesztésében) például kifejezetten a Kelet-Nusa Tenggara tartományban gyűjtött, korábban sosem publikált testimoniákat dolgozza fel — vallásos közösségi keretben, ahol az egyházak nyújtottak biztonságos teret az elbeszéléshez. Hasonló szerepet töltenek be az ausztrál egyetemekhez (elsősorban az Australian National University-hez) kötődő oral history projektek, amelyek digitalizált interjúarchívumokat építenek, jellemzően angol és indonéz nyelvű átiratokkal, kutatói hozzáféréssel.

    Mit mutatnak a testimoniák?

    A szóbeli történelem itt nem csupán kiegészíti az írott forrásokat — gyakran az egyetlen forrás. A tömegsírok nagy részét soha nem tárták fel hivatalosan, katonai dokumentumok jó része megsemmisült vagy hozzáférhetetlen, a sajtó évtizedekig cenzúra alatt állt. A kutatók, köztük Saskia Wieringa és a Komnas Perempuan munkatársai, arra használták a túlélők — főleg nők — elbeszéléseit, hogy rekonstruálják a szexuális erőszak mintázatait a fogva tartás alatt, amit írott forrás sehol nem dokumentált.

    A testimoniák másik funkciója a hivatalos, hadsereg-központú elbeszélés megkérdőjelezése. Amíg a tankönyvek „lázadókról” és „árulókról” beszélnek, a túlélők elbeszélései tanárokról, parasztokról, szakszervezeti tagokról és tizenéves gyerekekről szólnak, akiket egyetlen politikai gyűlésen való részvétel vagy egy rossz szomszédi viszony miatt hurcoltak el.

    A visszatérő motívumok között szerepel a tömegsírok helyszíneinek ismerete — sok túlélő pontosan meg tudja mutatni, hol temették el a szomszédjaikat, rokonaikat, mert gyerekként vagy fiatal felnőttként tanúi voltak a kivégzéseknek, miközben a hivatalos térképeken ezek a helyszínek soha nem szerepeltek. A kutatók, köztük Saskia Wieringa, több ilyen helyszínt is felkeresett, és az elbeszélt emlékeket a fizikai tájjal, a „táj mint archívum” logikájával kapcsolták össze: ahol nincs irat, ott a föld és az azt ismerő ember válik dokumentummá. Ez a fajta bizonyíték természetesen sosem helyettesíti a hivatalos exhumálást és igazságügyi vizsgálatot — de amíg az állam nem hajlandó ezeket elvégezni, a szóbeli emlékezet az egyetlen fennmaradt nyom.

    Miért nehéz módszertanilag a szóbeli történelem itt?

    A sejarah lisan Indonéziában nem semleges kutatási módszer, hanem politikai kockázat. A túlélők évtizedekig hallgattak, mert a beszéd önmagában bűncselekménynek számított: az 1966-os MPRS-határozat máig formálisan tiltja a marxista–leninista eszmék terjesztését, és a bélyeg — hogy valaki „PKI-hoz köthető” — generációkon át öröklődött, munkalehetőségeket, házassági kilátásokat és állami alkalmazást zárt el az érintettek gyermekeitől és unokáitól is.

    Ez azt jelenti, hogy a kutatóknak nem egyszerűen emlékeket kell rögzíteniük, hanem fel kell építeniük a bizalmat olyan emberekkel, akiket egy életen át arra tanítottak, hogy a hallgatás egyenlő a túléléssel. A testimoniák gyakran töredékesek, évtizedes traumát hordoznak, és — ahogy több oral history kutató is megjegyzi — a nyelvezetük, a kihagyások és az, amit nem mondanak ki, önmagában is forrásértékű: megmutatja, hogyan alakította a félelem magát az emlékezés szerkezetét.

    Ehhez társul egy generációs probléma is. A közvetlen túlélők ma jellemzően nyolcvanas éveikben járnak; sokan már nem élnek, mások demenciával küzdenek, vagy egyszerűen belefáradtak abba, hogy évtizedeken át kellett bizonygatniuk saját szenvedésük valódiságát anélkül, hogy bármi is történt volna. A kutatók ezért egyre gyakrabban fordulnak a második generációhoz — a túlélők gyermekeihez és unokáihoz —, akik saját jogon is örökölték a stigmát (munkahelyi diszkrimináció, kizárás bizonyos állami pozíciókból, sőt egykor a házassági engedélyeztetésből is), és akiknek elbeszélése már nem közvetlen tanúvallomás, hanem a családon belül átadott, „örökölt emlékezet” (postmemory) mintázatait mutatja.

    Hogyan él tovább az elhallgatás a mai Indonéziában?

    A hallgatás intézményesített formája ma is látható. 2007 januárja óta minden csütörtökön a jakartai elnöki palota előtt gyűlnek össze az áldozatok családtagjai fekete ruhában, fekete esernyőkkel — ez az Aksi Kamisan (Csütörtöki Akció), amely nem kizárólag 1965-ről szól, hanem minden megoldatlan emberi jogi ügyről az 1998-as diáktüntetések áldozataitól a mai napig. A mozgalom 2026 januárjában ünnepelte fennállásának 19. évét.

    A nemzetközi figyelmet Joshua Oppenheimer amerikai rendező két dokumentumfilmje hozta el igazán: The Act of Killing(2012), amelyben egykori gyilkosok játsszák maguk elé saját tetteiket, és The Look of Silence (2014), amely egy áldozat testvérének szemszögéből meséli el a történetet. A filmeket Indonéziában jobboldali csoportok többször is megpróbálták betiltatni.

    Az állami elismerés lassan, apránként érkezik. 2023 januárjában Joko Widodo (Jokowi) elnök nyilvánosan elismerte, hogy Indonézia államapparátusa 1965 és 2003 között tizenkét súlyos emberi jogsértést követett el — köztük az 1965–66-os tisztogatást —, és sajnálatát fejezte ki. Ő volt a harmadik elnök, aki ezt megtette Abdurrahman Wahid (2000) és B. J. Habibie után. Az elismerést azonban nem követte bírósági felelősségre vonás, és a tankönyvek tartalma azóta sem változott érdemben — az emberi jogi szervezetek szerint bocsánatkérés igazságszolgáltatás nélkül csak újabb sértés a túlélőknek.

    Fontos hangsúlyozni, hogy Jokowi elismerése kifejezetten nem-igazságszolgáltatási (non-judicial) keretben történt: az általa 2022-ben felállított bizottság kártalanítást, egészségügyi ellátást és ösztöndíjakat ígért az áldozatoknak és családjaiknak, de szándékosan elkerülte a felelősség kérdését és az elkövetők azonosítását. Emberi jogi szervezetek — köztük az Asian Human Rights Commission — üdvözölték a gesztust, ugyanakkor figyelmeztettek, hogy ez könnyen válhat az ügy lezárásának eszközévé anélkül, hogy valódi elszámoltatás történne. A kritika lényege, hogy amíg a hadsereg hét meggyilkolt tábornokát a nemzet mártírjaiként ünneplik minden év október 1-jén („Pancasila Szentségének Napja”), addig a több százezer civil áldozat emlékét semmilyen állami ünnep vagy emlékmű nem őrzi.

    Hogyan él tovább a testimonia a digitális térben?

    Az utóbbi években a túlélők történetei egyre inkább a digitális térbe költöznek — podcastokba, YouTube-interjúkba, Instagram-oldalakra, ahol fiatalabb aktivisták és a második generáció tagjai osztják meg a családi elbeszéléseket. Ez egyszerre esély és kockázat. Esély, mert a cenzúrázatlan, algoritmikusan terjedő tartalom eljuthat olyan fiatal indonéz közönséghez, amely a hivatalos tankönyveken kívül sosem találkozott volna ezekkel a történetekkel. Kockázat, mert a virtuális térben a testimoniák könnyen dezinformációval, tagadó kommentekkel és — a kutatók szóhasználatával élve — „hamis emlékezettel” keverednek, és a narratíva kontrollja kicsúszik azok kezéből, akik eredetileg elmondták a történetet.

    Van-e ebben magyar párhuzam?

    Közép-európai, posztkoloniális nézőpontból nehéz nem észrevenni a szerkezeti hasonlóságot. Az 1956 utáni Kádár-korszak Magyarországon szintén évtizedekig kényszerítette hallgatásra azokat, akik a forradalomban részt vettek vagy áldozatai voltak a megtorlásnak — a hivatalos elbeszélés itt is „ellenforradalomról” beszélt, miközben a személyes történetek csak a rendszerváltás után kaphattak nyilvánosságot. Az 1956-os Intézet (ma az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának része) által gyűjtött oral history interjúk hasonló funkciót töltöttek be, mint amit ma az indonéz civil szervezetek próbálnak felépíteni: egy párhuzamos, nem hivatalos archívumot azoknak a hangjaiból, akiket a hivatalos történetírás évtizedekig elhallgattatott.

    A különbség ugyanakkor éles. Magyarországon a rendszerváltás egy viszonylag világos dátumhoz köthető cezúrát hozott: 1989 után az állam formálisan is szakított a korábbi elbeszéléssel, még ha a feldolgozás azóta is vitatott és politikailag instrumentalizált. Indonéziában nincs ilyen éles cezúra — az 1998-as reformasi megdöntötte Suhartót, de a hadsereg intézményi hatalma, a PKI elleni jogi tilalom és a stigma öröklődő rendszere érintetlen maradt. Ez az, amiért az indonéz testimoniagyűjtés ma sokkal inkább hasonlít az 1970–80-as évek magyarországi szamizdat-emlékezetgyűjtéshez, mint a rendszerváltás utáni, már állami támogatással is bíró oral history projektekhez: a túlélők ma is kockázatot vállalnak azzal, hogy beszélnek.

    GYIK

    Mennyi ideig tartott az 1965–66-os erőszakhullám? A legintenzívebb szakasza 1965 októberétől 1966 elejéig tartott, de a tömeges, tárgyalás nélküli fogva tartás sok esetben egészen a Suharto-rezsim végéig, 1998-ig elhúzódott.

    Van-e ma Indonéziában hivatalos igazságtételi eljárás? Nincs bírósági igazságtételi folyamat. 2022-ben Jokowi kormánya egy nem bírói jellegű, kártalanításra fókuszáló bizottságot hozott létre, amelyet emberi jogi szervezetek elégtelennek tartanak.

    Miért nehéz PDF-ben vagy nyomtatásban hozzáférni a testimoniákhoz? A Komnas HAM 2012-es jelentését soha nem publikálták hivatalosan teljes terjedelmében; a Komnas Perempuan 2007-es jelentése angolul is elérhető, de a legtöbb elsődleges testimonia civil szervezeteknél, kutatói archívumokban vagy kiadott interjúkötetekben (pl. Kolimon–Wetangterah–Campbell-Nelson, 2015) található, nem egy központi, nyilvános adatbázisban.

    Kapcsolódik-e ez a téma a „sejarah lisan” (oral history) kutatásmódszertanhoz, amiről korábban volt szó? Igen — az 1965-ös testimoniák az egyik leggyakrabban idézett indonéz példa arra, hogyan válik a szóbeli történelem politikai eszközzé ott, ahol az írott archívum hiányzik vagy cenzúrázott.

    Források