Egy Blitarban született fiú, aki gyerekként holttesteket látott lovaskocsin elvinni – majd hetven évesen visszatanulja a saját kínai nevét. FX Harsono művészete arról szól, mi történik, ha egy egész közösségnek megtiltják, hogy emlékezzen.
Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 9 perc
A rövid válasz: ki az az FX Harsono?
FX Harsono 1949-ben született a kelet-jávai Blitarban, indonéz-kínai családban, és ma Indonézia egyik legfontosabb élő kortárs művészének számít. Munkássága két történelmi trauma köré épül: az 1965–66-os antikommunista tisztogatások és az 1998 májusi zavargások köré, amelyek Indonézia kínai kisebbségét sújtották a legkeményebben. Harsono nem kívülállóként dolgozza fel ezeket az eseményeket – ő maga is túlélő, aki évtizedeken át kellett hogy hallgasson arról, amit átélt.
Ahhoz, hogy megértsük, miért olyan súlyos ez a művészet, érdemes visszamenni oda, hogyan is nézett ki indonéz-kínainak lenni a huszadik század második felében.
Milyen volt indonéz-kínainak lenni a Suharto-rezsim alatt?
Amikor 1966-ban Suharto tábornok átvette a hatalmat, az új rezsim az egyik legfontosabb belső ellenségének a kínai kisebbséget és annak feltételezett Pekinghez fűződő kötődését tekintette. A kormány betiltotta a kínai nyelvű oktatást, bezáratta a kínai iskolákat, és arra kényszerítette a kínai származású állampolgárokat, hogy hagyják el kínai neveiket, és vegyenek fel „indonézebb” hangzású neveket.
Ez nem csupán adminisztratív intézkedés volt. A névváltoztatás a kulturális törlés egyik legkézzelfoghatóbb eszköze lett: egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy nem beszélte a nagyszülei nyelvét, és hivatalosan is le kellett mondania a családneve egy részéről. Harsono maga is érintett volt – és ez az élmény évtizedekkel később a legfontosabb művei egyikének, a Writing in the Rain (Írás az esőben) című alkotásnak vált a magjává, amelyben felnőttként tanulja újra leírni saját, betiltott kínai nevét.
Hogyan élte meg Harsono az 1965-ös mészárlásokat?
Az 1965–66-os indonéz tisztogatások a huszadik század egyik legkevésbé feldolgozott tömeggyilkosságai közé tartoznak: a becslések szerint félmillió és egymillió közötti ember vesztette életét, akiket a Kommunista Párthoz (PKI) való kötődéssel vádoltak meg. A hadsereg által koordinált gyilkosságok az egész országot végigsöpörték, és a kínai kisebbséget – vélt kommunistaszimpátiája miatt – különösen célponttá tették.
Harsono ekkor tizenéves volt szülővárosában, Blitarban1. Nem volt közvetlen szemtanúja a gyilkosságoknak, de saját elmondása szerint holttesteket látott lovaskocsikon elvinni a városon keresztül. Emellett – mint fiatal kínai fiúnak – bizonyítania kellett, hogy nem vesz részt semmiféle, Pekingből irányított összeesküvésben, különben fennállt a veszélye, hogy erőszakkal besorozzák egy tömegbe.
Ez a kettős teher – a láthatatlan erőszak közelsége és a folyamatos bizonyítási kényszer, hogy „elég indonéz” – később visszatérő motívummá vált a munkásságában.
Mit jelentett számára 1998 májusa?
Harminchárom évvel később, 1998 májusában Indonézia ismét a kínai kisebbség elleni erőszak hulláma élte át. A Suharto-rezsim bukását kísérő zavargások során kínai tulajdonú üzleteket fosztottak ki és gyújtottak fel, nőket erőszakoltak meg, és egyetlen bevásárlóközpont tüzében is több száz ember vesztette életét, akik nem tudtak kimenekülni.
Harsonónak ezekben a napokban az édesanyja temetésére kellett utaznia a Jakartai pályaudvarra – miközben a városban dúlt az erőszak. Ő maga így emlékezett vissza egy interjúban: „Kínai indonézként nem mertem kimenni akkoriban.”
Ez a tapasztalat vezetett közvetlenül az 1998 októberében bemutatott Korban (Égett áldozatok) című performanszához a jogjakartai Cemeti Art House-ban, amelyben a művész fényképszerű pontossággal jelenítette meg az összeégett testek képét – nem azért, hogy sokkoljon, hanem hogy az elkövetők helyett a néző kényszerüljön szembenézni azzal, ami történt.
„Az indonéz-kínai identitás mögött ott a diszkrimináció, a zavargások és a mészárlások traumája – az idősebb generáció még ezzel él, a fiatalabbak viszont sokszor semmit sem tudnak róla.” – FX Harsono
Hogyan alakult át a művészete a Reformasi után?
Suharto 1998 májusi lemondása után Indonézia belépett a Reformasi (reform) korszakába – a sajtószabadság és a politikai nyitás időszakába. Harsono művészete ekkor fordulóponthoz érkezett: a korábbi, kifelé irányuló, tiltakozó performanszok helyét fokozatosan átvette egy sokkal személyesebb, befelé forduló kutatómunka.
A 2000-es évek elejétől kezdve Harsono saját családja történetét kezdte feltárni: régi fotókat gyűjtött, temetőket dokumentált, és filmre vitte a kínai-indonéz közösség túlélőinek elbeszéléseit. Ez a fordulat nem a politikai tartalom feladását jelentette, hanem annak elmélyítését – a nagy történelmi narratíva helyett az egyéni emlékezet vált a fő terepévé.
Fontos tudni, hogy Harsono nem előzmények nélkül érkezett ehhez a fordulathoz: 1975-ben alapító tagja volt a Gerakan Seni Rupa Baru (Új Képzőművészeti Mozgalom) csoportnak, amely szakított az akadémikus festészettel, és a hétköznapi anyagokat, a koncepciót és a társadalmi-politikai elkötelezettséget helyezte előtérbe – ezzel az indonéz konceptuális művészet egyik alapító alakjává vált.
Mit jelent a „Rewriting the Erased” és a „Writing in the Rain”?
A Rewriting the Erased (Az eltörölt újraírása, 2009) című videóperformanszban Harsono középen ül, és újra és újra leírja saját kínai születési nevét egy papírlapra – majd egy másikra, és egy másikra, amíg a padló be nem borul velük. A mozdulat esetlen, a kalligráfia bizonytalan: a művész felnőttként próbál visszatalálni egy nyelvhez és íráshoz, amelyet gyerekként nem taníthattak meg neki.
A Writing in the Rain (2011) ezt a gesztust viszi tovább: egy üveglapra festi fel a nevét az esőben. A mű nem csupán történelmi dokumentum – ahogy az Asian Art Museum kiállítási leírása fogalmaz, a személyes és kollektív veszteség fájdalmas történetét alakítja át a helyreállítás költői gesztusává.
Mi a NAMA kiállítás üzenete?
A 2019-es NAMA (indonézül: „nevek”) kiállítás középpontjában egy videómű áll, amelyben fiatal indonéz énekesek kórusa felolvassa Suharto 1966-os rendeletét, amely a kínai állampolgárokat névváltoztatásra kötelezte – majd egyenként kimondják az elhunytak neveit, előbb kínaiul, aztán indonézül, végül lefordítják a nevek eredeti jelentését is. Az előadók fehér inget és kék-fehér batikszoknyát viselnek, a kínai-indonéz gyász hagyományos öltözékét.
A kiállítás egy emlékműszerű papírinstallációt is tartalmaz, amely a névváltoztatásra kényszerített és a mészárlások áldozatait egyaránt megidézi. Harsono így fogalmazott a mű kapcsán: a szertartásos névfelolvasás arra hívja a nézőt, hogy harag és bosszúvágy nélkül szembesüljön az identitás erőszakos kisajátításának történetével.
Miért fontos Harsono művészete ma, a fiatalabb generáció számára?
Harsono egy 2024-es interjúban arra hívta fel a figyelmet, hogy míg az idősebb indonéz-kínai generáció még mindig a diszkrimináció, a zavargások és a mészárlások traumájával él, a rendszerváltás után, a kilencvenes-kétezres években születettek gyakran semmit sem tudnak arról, mi történt a szüleikkel vagy nagyszüleikkel. Munkássága éppen ezért nem csupán emlékmű, hanem oktatási eszköz is: azt kérdezi meg a fiatal nézőtől, miért tartozik a kiállítási térbe egy régi családi fotó, és mit jelent, hogy valakinek egyszer meg kellett tagadnia a saját nevét.
Ez a kérdés messze túlmutat Indonézián. Harsono pályája négy évtizeden át kísérte végig, hogyan válik egy tekintélyuralmi rendszer alatt az identitás politikai kockázattá – és hogyan lehet ezt a sérülést, generációkkal később, művészi eszközökkel újra beszélhetővé tenni.
Miért érdekes ez egy közép-európai olvasónak?
Aki Magyarországról vagy a régióból nézi Harsono életművét, ismerős mintázatokra bukkanhat: a hivatalos névhasználat és a nyelvhasználat szabályozása, a „megbízhatóság” bizonyításának kényszere egy kisebbség tagjaként, és a rendszerváltás utáni csend, amely gyakran hosszabb ideig tartott, mint maga a diktatúra.
A legközvetlenebb magyar párhuzam a holokauszt magyarországi emlékezetpolitikája. 1944-ben néhány hónap alatt közel félmillió magyar zsidót deportáltak és gyilkoltak meg – és az államszocializmus évtizedeiben a nyilvános emlékezés hosszú ideig korlátozott, hivatalos keretek közé szorított maradt, miközben a túlélők és családjaik gyakran csendben, egyénileg dolgozták fel a történteket. Csak jóval később, muzeális és művészeti projektek – köztük a Sorsok Háza vagy a Duna-parti Cipők emlékmű – kezdték nyilvánosan, közösségi szinten is feldolgozhatóvá tenni ezt a traumát, hasonlóan ahhoz, ahogyan Harsono a saját, évtizedekig elhallgatott családtörténetét teszi láthatóvá.
Harsono művészete nem azért fontos a Bali-központú Indonézia-képen túl, mert egzotikus – hanem mert azt mutatja meg, hogy a kényszerű felejtés és a visszaszerzett emlékezet kérdése univerzális politikai probléma, amelyet Közép-Európa is jól ismer a saját huszadik századi tapasztalataiból.
Gyakran ismételt kérdések
Ki az FX Harsono? Indonéz-kínai kortárs képzőművész, 1949-ben született Blitarban. Négy évtizede foglalkozik az indonéz-kínai kisebbség történetével, az 1965–66-os tisztogatásokkal és az 1998-as zavargásokkal.
Miért kellett az indonéz-kínaiaknak nevet változtatniuk? A Suharto-rezsim 1966-os rendelete kötelezte a kínai származású állampolgárokat, hogy hagyják el kínai hangzású nevüket, és vegyenek fel indonézebb nevet – ez a kulturális asszimilációs politika egyik eszköze volt.
Melyik Harsono-mű foglalkozik közvetlenül az 1998-as zavargásokkal? A Korban (Égett áldozatok) című, 1998 októberében bemutatott performansz közvetlenül a májusi tűzvész áldozataira reflektál.
Hol lehet ma megnézni Harsono munkáit? Művei rendszeresen szerepelnek nemzetközi kiállításokon és gyűjteményekben, korábban például a Szingapúri Művészeti Múzeumban, a Moszkvai Kortárs Művészeti Biennálén és az Asia Society New York-i kiállításán.
Források:
- Asia Society – Artists Tackle History of Anti-Chinese Discrimination in Indonesia
- Asian Art Museum – FX Harsono: Writing in the Rain
- 10 Chancery Lane Gallery – FX Harsono Overview
- National Portrait Gallery, Australia – FX Harsono
- The Star – Tracing Chinese memory and identity in Indonesia’s history
- fxharsono.art – This is History
- The Creative Process – Art as Protest: FX Harsono on Identity & History
- Kelet-Jáván elhelyezkedő város ↩︎