Ayang

Címke: Konstituante

  • 1955: a szabad választás, amit évtizedekig nem ismételtek meg

    Indonézia első és sokáig utolsó igazán szabad parlamenti választása arról mesél, milyen könnyen elveszíthető az, amit egyszer már kivívtak

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta

    Indonézia 1955. szeptember 29-én tartotta első szabad parlamenti választását — és ez egészen 1999-ig, negyvennégy éven át az utolsó is maradt, amit hazai és nemzetközi megfigyelők egyaránt szabadnak, tisztességesnek és versenyszerűnek ismertek el. A választás 257 parlamenti helyéért több mint harminc párt, tömegszervezet és független jelölt versengett, közvetlen, titkos és tisztességes szavazáson. Ami ezután történt, fontosabb, mint maga a választás: alig négy éven belül összeomlott az a demokratikus keret, amit ez a nap megteremtett.

    Ez a cikk sorra veszi, hogyan jutott el Indonézia 1955 szeptemberéig, mi történt a választáson, és hogyan tűnt el a szabad választás lehetősége a következő négy évtizedre.

    Miért kellett tíz évet várni a választásra?

    Indonézia 1945-ben kiáltotta ki függetlenségét, a választásra mégis 1955-ig kellett várni.

    Az ország első éveit a Hollandiával vívott függetlenségi háború kötötte le. Az eredetileg 1946-ra tervezett szavazás a Nemzeti Forradalom közepén kivitelezhetetlen volt. A háború lezárása után minden kormány beleírta programjába a választást, de az 1950-es évek elejének politikai instabilitása — szinte évente megbukó kabinetek sorozata — újra és újra elodázta a döntést.

    A halogatás mögött nem csak technikai okok álltak. A hivatalban lévő politikusok egy része tartott attól, hogy egy valódi választáson elveszíti a helyét, mások az iszlám pártok megerősödésétől féltek. A választási törvény végül 1953. április 1-jén, tizennyolc heti vita és kétszáz módosító indítvány után született meg — és ekkor is csak azért, mert 1952 októberében a hadsereg fegyveresei vonultak fel a palota elé, és a parlament azonnali feloszlatását követelték.

    Amikor a választásra végül sor került, azt Burhanuddin Harahap kormánya bonyolította le, bár az előkészítést még elődje, Ali Sastroamidjojo kabinetje kezdte meg. A szavazás két körben zajlott: 1955. szeptember 29-én a parlament (Dewan Perwakilan Rakyat, DPR) tagjait, december 15-én pedig az Alkotmányozó Gyűlés (Konstituante) képviselőit választották meg.

    Miért nevezik a legdemokratikusabb indonéz választásnak?

    A körülmények, amelyek között a szavazás lezajlott, önmagukban is figyelemre méltóak. Az ország biztonsági helyzete korántsem volt stabil: több régióban a Darul Islam/Indonéz Iszlám Hadsereg (DI/TII) fegyveres mozgalma tartotta rettegésben a lakosságot, Kartosoewirjo vezetésével. A veszélyeztetett területeken szolgáló katonákat és rendőröket felváltva vitték a szavazóhelyiségekbe, hogy ők is leadhassák voksukat.

    Mégis — vagy talán éppen ezért — a választást a mai napig az indonéz demokrácia csúcspontjaként emlegetik: közvetlen, általános, szabad, titkos és tisztességes volt.

    „A választás jelentősége abban rejlett, hogy általa a politikai pártok tényleges erőviszonyai mérhetővé váltak, és a parlamentbe bekerülő képviselők immár valódi felhatalmazással léptek hivatalba.” — George McTurnan Kahin, amerikai politikatudós

    A végeredmény senkinek sem hozott elsöprő győzelmet. Négy párt emelkedett ki a mezőnyből, abszolút többség nélkül:

    • Partai Nasional Indonesia (PNI) — Sukarno pártja, a szavazatok mintegy 22 százaléka, 57 hely
    • Masyumi — a legnagyobb iszlám párt, közel 21 százalék, 57 hely — technikailag holtversenyben az élen
    • Nahdlatul Ulama (NU) — vidéki bázisú iszlám szervezet, mintegy 18 százalék, 45 hely
    • Indonéz Kommunista Párt (PKI) — közel 16 százalék, meglepetésre a negyedik hely

    E négy nagy szereplő mellett további harminc-egynéhány kisebb párt, tömegszervezet és független jelölt is helyet kapott a szavazólapon.

    Hogyan szavazott egy döntően írástudatlan ország?

    Az 1955-ös választás logisztikai teljesítménye önmagában is figyelmet érdemel. Indonézia lakosságának jelentős része ekkor még nem tudott sem írni, sem olvasni — ez szinte megoldhatatlan akadálynak tűnt egy titkos szavazáson alapuló választásnál.

    A megoldás egyszerű volt: minden párt saját, könnyen megjegyezhető vizuális szimbólumot kapott. A PNI-nek bivalyfej jutott, a Masyuminak csillag és holdsarló, a PKI-nek ökölbe szorított kéz. A szavazók így nem a párt nevét, hanem annak jelképét keresték meg a szavazólapon.

    A hónapokig tartó kampányidőszak az addigi indonéz politikai élet legintenzívebb tömegmozgósítását hozta: pártgyűlések, plakátkampányok, rádiós felhívások és falusi toborzókörutak járták be a szigetvilágot. A részvételi arány a becslések szerint meghaladta a 90 százalékot — ez a szám azóta is viszonyítási pont minden későbbi indonéz választás demokratikus hitelességének megítélésénél.

    Miért keltett rémületet a kommunisták sikere?

    A PKI negyedik helyezése nem elsöprő volt, mégis figyelmet érdemel — pontosan azért, mert egyáltalán megtörtént.

    A párt alig néhány évvel korábban, 1948-ban egy véres, leveretett madiuni felkelés vezetőjeként szerepelt az indonéz politikai emlékezetben, vezetőinek jó része börtönben vagy száműzetésben töltötte az azt követő éveket. Az, hogy 1955-re a PKI újjászerveződve, legálisan, közel hat millió szavazatot gyűjtött össze, sokak számára — nem csak Indonézián belül — riasztó jelként hatott.

    Az Egyesült Államok washingtoni döntéshozói és az indonéz hadsereg antikommunista szárnyai egyaránt élénk figyelemmel kísérték az eredményt. A hidegháború logikája szerint egy demokratikus úton erősödő kommunista párt ugyanolyan veszélyt jelentett, mint egy fegyveres hatalomátvétel. A PKI 1955 utáni folyamatos erősödése közvetlen szálon köthető ahhoz a politikai önbizalomhoz, amely végül az 1965-ös, mindmáig tisztázatlan események és az azt követő tömeges erőszakhullám előzményévé vált.

    Miért nem oldotta meg a választás az ország törésvonalait?

    A négy nagy párt eredménye sokat elárul Indonézia akkori megosztottságáról: két szekuláris-nacionalista erő (PNI és a kommunisták) és két, egymástól is eltérő hangsúlyú iszlám szervezet (Masyumi és NU) versengett a hatalomért, miközben egyikük sem tudott önállóan kormányozni.

    Ez a töredezettség az Alkotmányozó Gyűlésben (Konstituante) bénultsághoz vezetett. A testület feladata az lett volna, hogy Indonézia számára végleges alkotmányt fogadjon el, lezárva az 1950 óta érvényben lévő, ideiglenesnek szánt keretet. A Konstituante azonban évekig vitatkozott a legalapvetőbb kérdésen: legyen-e az iszlám az állam hivatalos alapja, vagy maradjon Indonézia a Sukarno által 1945-ben megfogalmazott Pancasila — az öt, vallásilag semleges alapelvből álló államfilozófia — talaján. 1959-re nyilvánvalóvá vált: a testület önmagától soha nem jut megegyezésre.

    Hogyan omlott össze a parlamenti demokrácia 1959-ben?

    1. július 5-én Sukarno elnök kiadta híressé — és hírhedtté — vált dekrétumát. Feloszlatta a Konstituantét, és bejelentette a visszatérést az 1945-ös alkotmányhoz, amely jóval erősebb elnöki hatalmat biztosított, mint az 1950-es ideiglenes szabályozás.

    A lépés hivatalosan az alkotmányos zsákutcából kivezető megoldásként jelent meg. Valójában egy egészen más politikai berendezkedés, a „Vezérelt Demokrácia” (Demokrasi Terpimpin) korszakának kezdetét jelentette, amelyben Sukarno egyre kevesebb teret hagyott a pártpolitikai versengésnek.

    „Ezzel a lépéssel Indonézia állama a törvény általi demokráciából (democracy by law) a dekrétum általi demokráciába (democracy by decree) lépett át.” — Ismail Sunny, alkotmányjogász

    Az 1955-ös választás által megteremtett parlamenti egyensúlyt egyetlen elnöki aláírás számolta fel. A következő, ütemterv szerint 1960-ra tervezett választást soha nem tartották meg.

    Mit jelentettek valójában Suharto választásai?

    Sukarno hatalmát végül az 1965–66-os véres politikai fordulat söpörte el, amelynek nyomán Suharto tábornok vette át az ország irányítását. Az általa vezetett „Új Rend” (Orde Baru) 1971-től 1997-ig rendszeresen, ötévente megtartotta a választásokat — formálisan tehát helyreállt a ciklus, amit Sukarno 1959-ben megszakított.

    Ezek a választások azonban gyökeresen mást jelentettek, mint 1955. Suharto rendszere a pártokat két szervezetbe kényszerítette (a muszlim pártokat a Partai Persatuan Pembangunanba, a nacionalista és keresztény pártokat a Partai Demokrasi Indonesiába), miközben a kormánypárti Golkar — hivatalosan nem is párt, hanem „funkcionális csoport” — az állami apparátus teljes súlyával a háta mögött indult.

    Golkar minden egyes választáson hatvan százalék fölötti, több alkalommal hetven százalékot is meghaladó eredményt ért el. A kormányzati apparátus hivatalból Golkarra kötelezte a köztisztviselőket, a hadsereg pedig saját, kinevezett képviselőin keresztül eleve garantált parlamenti helyekkel rendelkezett, választás nélkül.

    Valódi, kiszámíthatatlan kimenetelű, szabad versengésre csak Suharto 1998-as bukása után, az 1999-es választáson kerülhetett újra sor — negyvennégy évvel azután, hogy Indonézia polgárai először, és sokáig utoljára, valóban eldönthették, ki képviselje őket.

    Miért érdemes ma is emlékezni rá?

    Az 1955-ös választás arra emlékeztet, hogy a demokratikus intézmények megléte önmagában nem garancia a folytonosságukra. Egyetlen alkotmányos válság, egyetlen jól időzített dekrétum elég ahhoz, hogy egy működő, versengő parlamenti rendszer évtizedekre eltűnjön.

    Az indonéz eset azért is tanulságos, mert nem hirtelen puccs, hanem hosszú, alkotmányos vitákkal terhelt folyamat végén, formálisan törvényes eszközökkel omlott össze — ez a fajta fokozatos, jogi köntösbe bújtatott hatalomkoncentráció Közép-Európa XX. századi tapasztalatából is ismerős mintázat.

    Az 1955-ös választás négy pártja közül mára egy sem létezik változatlan formában. A Konstituante épülete és a benne folyt viták nagyrészt feledésbe merültek — a dekrétum viszont, és az általa megnyitott út, máig meghatározza, hogyan gondolkodik Indonézia a hatalom és a választási legitimáció viszonyáról.

    Gyakori kérdések

    Mikor volt Indonézia első szabad választása? 1955. szeptember 29-én (parlamenti) és december 15-én (Alkotmányozó Gyűlés).

    Melyik párt nyerte az 1955-ös választást? A Partai Nasional Indonesia (PNI), Sukarno pártja, a szavazatok mintegy 22 százalékával, szorosan a Masyumi iszlám párt előtt.

    Miért nem tartottak újabb szabad választást 1960-ban? Mert Sukarno elnök 1959. július 5-i dekrétumával feloszlatta az Alkotmányozó Gyűlést, és bevezette a „Vezérelt Demokrácia” rendszerét, amely felfüggesztette a valódi pártversengést.

    Mikor volt Indonézia következő igazán szabad választása? Csak 1999-ben, Suharto 1998-as bukása után — negyvennégy évvel 1955 után.

    Források