Ayang

Címke: Nusantara

  • Egy 700 éves birodalom neve tért vissza

    Indonézia új fővárosának neve, a Nusantara, egyenesen egy 14. századi jávai birodalomból származik. De miért pont ezt a nevet választották — és mit jelent ez valójában?

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 10 perc

    Ha valaki azt hallja, hogy Indonézia épp most épít egy vadonatúj fővárost Borneó szigetének dzsungelében, és ennek a városnak a neve „Nusantara”, könnyen azt hihetné, hogy ez valami modern, csillogó márkanév — mint egy techcég vagy egy új kriptovaluta. Pedig ez a szó jóval öregebb, mint Indonézia maga. Egészen egy 700 éves birodalomig nyúlik vissza, amiről a legtöbb magyar olvasó valószínűleg még sosem hallott: a Majapahitig.

    Ez a cikk arról szól, hogyan lett egy középkori jávai királyságból a mai Indonézia egyik legfontosabb nemzeti szimbóluma — és miért nem is olyan egyszerű ez a történet, mint amilyennek elsőre tűnik.

    Mi is volt pontosan a Majapahit Birodalom?

    A Majapahit egy hindu-buddhista királyság volt, amely nagyjából 1293-tól 1527-ig állt fenn Kelet-Jáván. A hatalmának csúcsán, a 14. század közepén, a birodalom messze a legerősebb állam volt az egész szigetvilágban — a mai Indonézia, Malajzia, Szingapúr, Brunei és a Fülöp-szigetek egy részének területén is befolyással bírt, elsősorban a kereskedelmi útvonalak és a fűszerkereskedelem ellenőrzésén keresztül.

    A birodalom két legfontosabb alakja Hayam Wuruk király és a miniszterelnöke, Gajah Mada volt. Gajah Mada nevéhez fűződik a híres „Palapa-eskü”: azt fogadta, hogy addig nem eszik semmilyen fűszerrel készült ételt — vagyis lemond minden földi élvezetről —, amíg nem hódítja meg a teljes Nusantarát a Majapahit számára. Ez az eskü egy 14. századi óajáva nyelvű krónikában, a Pararaton (Királyok Könyve) és a Nagarakretagama (más néven Desawarnana) című dicsőítő költeményben maradt fenn.

    A birodalom gazdasági ereje nem elsősorban a szárazföldi hódításokból, hanem a tengeri kereskedelem feletti ellenőrzésből fakadt. A termékeny jávai rizsföldek mellett a Majapahit legfontosabb bevételi forrása a fűszerkereskedelem és a hajózási útvonalak felügyelete volt — Nala admirális vezetésével egy erős haditengerészetet tartottak fenn, amely biztosította a kereskedelmi kapcsolatokat egészen Kínáig, Sziámig és a mai Vietnámig. Éppen ez a tengeri, kereskedelmi jellegű hatalomgyakorlás az, ami miatt a birodalom „uralma” a távolabbi szigeteken inkább laza hűbéri-kereskedelmi függést jelentett, semmint közvetlen közigazgatási irányítást — ez a különbségtétel lesz fontos néhány bekezdéssel lentebb.

    Honnan ered maga a „Nusantara” szó?

    Itt jön a nyelvi rész, ami tényleg érdekes. A „nusantara” szó két óajáva elemből áll össze: a „nusa” szigetet jelent, az „antara” pedig külsőt vagy távolit. Vagyis a szó szoros értelemben „külső szigeteket” jelentett — azokat a területeket, amelyek Jáván kívül estek, de amelyeknek a Majapahit elvárása szerint hűbéri hódolattal kellett adóznia a birodalom felé.

    Fontos hangsúlyozni: a Majapahit-kori Nusantara fogalma nem egy egységes, egyenrangú „nemzetet” jelentett, hanem egy hierarchikus viszonyt — Jáva volt a központ, minden más sziget pedig a periféria, amelynek alá kellett vetnie magát. Ez a részlet később, a modern politikai újrahasznosítás során, elég kényes ponttá vált — de erről mindjárt bővebben is szó lesz.

    Érdemes még egy nyelvi finomságot megjegyezni: van olyan indonéz nyelvész és történész, aki szerint a „nusantara” szó nem is pusztán óajáva eredetű, hanem a szanszkrit és az úgynevezett kawi irodalmi nyelv keveredéséből született — ez a kawi nyelv a maláj, jávai, bali, sőt részben a vietnámi kultúrkörben is használatos volt a középkorban. Ez az érvelés azoknak fontos, akik vitatják, hogy a szó kizárólag „jávai tulajdon” lenne — eszerint inkább egy szélesebb, regionális irodalmi hagyomány közös öröksége, nem egyetlen etnikai csoporté.

    Hogyan lett egy középkori birodalomból nemzeti mítosz?

    A Majapahit igazi karrierje nem a 14. században kezdődött, hanem a 20. század elején, amikor Indonézia még csak formálódó eszme volt, nem pedig ország. A holland gyarmat több száz szigetből, több tucat nyelvből és rengeteg különböző kultúrából állt — a függetlenségi mozgalom vezetőinek szüksége volt valamire, ami mindezt egy közös történet köré tudja fonni.

    Az egyik legfontosabb ilyen vezető Muhammad Yamin volt, költő, jogász és később Sukarno egyik minisztere, aki a függetlenségi mozgalom korai szakaszában tudatosan a Majapahit felé fordult, hogy történelmi alapot találjon egy egységes indonéz nemzet ötletéhez. Yamin — és utána szinte az egész indonéz történelemtanítás — azt állította, hogy a Majapahit területi kiterjedése nagyjából megegyezett a mai Indonézia határaival. Ez a kutatók szerint erősen túlzó, sőt félrevezető állítás, ami a Nagarakretagama költemény szándékosan szabad értelmezésén alapul — a valóságban a birodalom befolyása sokkal lazább, kevésbé közvetlen volt a „külső szigeteken”, mint ahogy azt a nacionalista narratíva sugallja.

    Ennek ellenére a mítosz gyökeret vert, és azóta is minden generáció újratermeli. Gajah Mada neve ma szinte mindenhol ott van Indonéziában: az ország első egyeteme, amely 1946-ban, még a függetlenségi háború kellős közepén alakult Yogyakartában, büszkén viseli a nevét. Utcák, hadihajók, egyetemi karok sora kapta ugyanezt a nevet. Gajah Mada a modern indonéz nacionalizmus egyik legfontosabb hőse lett — pedig valójában egy 700 éve halott, jávai udvari miniszterelnökről van szó.

    A mítosz nem állt meg Sukarno korszakánál. Suharto elnök harminckét éves uralma alatt (1967–1998) a Majapahit-örökség tovább erősödött, mint a nemzeti egység és a katonai fegyelem szimbóluma — a hadsereg számos alakulata, valamint a hírszerzés is szívesen hivatkozott a birodalom stratégiai és katonai dicsőségére. A Majapahit ma is olyan élénk téma az indonéz közbeszédben, hogy a kutatók szerint körülötte valóságos internetes összeesküvés-elméletek szövődtek: vannak, akik azt állítják, hogy a birodalom valójában sokkal nagyobb és technológiailag fejlettebb volt, mint amit a hivatalos történetírás elismer, és hogy ezt szándékosan titkolják el a „gyarmati” történetírás hagyományait követő egyetemek. Ez jól mutatja, mekkora érzelmi töltete van ma is ennek a 700 éves birodalomnak Indonéziában.

    Nem álltak meg a Majapahit-nál — volt egy jóval merészebb változat is

    Yamin nem érte be ennyivel. Az 1945-ös alkotmányozó gyűlésen nyíltan azt javasolta, hogy a leendő Indonézia igényt tartson Brit Malájára, Brit Borneóra és Portugál-Timorra is — pontosan azokra a területekre, amelyek egykor a Majapahit befolyási övezetébe tartoztak, legalábbis a nacionalista olvasat szerint. Ez az elképzelés, amit később „Nagy-Indonéziának” is neveztek, sosem valósult meg a maga teljességében, de a gondolatmenet nyomai a mai napig felbukkannak: Sukarno elnök az 1960-as években egyoldalúan átkeresztelte az Indiai-óceánt „Indonéz-óceánra”, és a birodalmi múltra hivatkozva indított konfliktust a frissen alakuló Malajziával — ez volt az úgynevezett Konfrontasi-időszak.

    Miért pont ezt a nevet választották az új fővárosnak?

    Most ugorjunk hatszáz évet előre. Jokowi (Joko Widodo) elnök 2019-ben jelentette be, hogy Indonézia fővárosát átköltözteti a süllyedő, túlzsúfolt Jakartából Kelet-Kalimantanba, Borneó szigetére. 2022 januárjában a parlament elfogadta a törvényt, amely az új várost hivatalosan is Nusantarának nevezte el — maga Jokowi választotta ki ezt a nevet a felmerült javaslatok közül.

    A hivatalos indoklás szerint a név azért esett erre, mert a „Nusantara” évszázadok óta magát a teljes indonéz szigetvilágot szimbolizálja — vagyis nem egyetlen etnikumhoz vagy régióhoz köthető, hanem az egész nemzetet reprezentálja. Ebben van igazság: a szót ma köznapi értelemben tényleg gyakran használják egyszerűen „az indonéz szigetvilág” jelentésben, függetlenül a Majapahit-kori hűbéri felhangoktól.

    De — és itt jön a csavar — sokan pont az ellenkezőjét látják benne. Mivel a szó eredete egyértelműen jávai, és pontosan azt a hierarchikus viszonyt kódolja, amiben Jáva a központ, minden más sziget pedig a periféria, a kritikusok szerint a névválasztás önmagában is megismétli azt a mintát, amit állítólag meg akar haladni: egy jávai birodalom nevét adja egy olyan városnak, amit épp azért építenek Borneón, hogy csökkentsék Jáva túlsúlyát az országban.

    Van-e ennek bármi köze a valósághoz, vagy csak egy szép történet?

    Érdemes tisztán látni: történészek — köztük indonéz kutatók is — régóta figyelmeztetnek arra, hogy a „Majapahit egyenlő a mai Indonézia” egyenlet történelmi hamisítás, még ha jóindulatú, nemzetépítő szándékkal is történt. A Nagarakretagama-vers, amire Yamin és a rá épülő tankönyvek hivatkoznak, egy udvari dicsőítő költemény volt, amelynek célja az volt, hogy felmagasztalja Hayam Wuruk uralkodását — nem pedig az, hogy pontos közigazgatási térképet adjon a birodalom valós hatalmi kiterjedéséről.

    Ez a fajta történelmi csúsztatás persze korántsem egyedi indonéz jelenség — szinte minden modern nemzetállam épített hasonló mítoszokat egy-egy dicső, régmúlt birodalomra, hogy igazolja a saját létjogosultságát. Amit érdemes belőle tanulságként megjegyezni, az az, hogy a történelem és a nemzetépítés kapcsolata sosem egyirányú utca: a politikusok nem egyszerűen „megtalálják” a múltat, hanem aktívan megformálják, hogy az illeszkedjen a jelen igényeihez.

    Mit szólnak mindehhez a helyiek, akiknek a földjén épül a város?

    A szimbolikus vitánál sokkal kézzelfoghatóbb probléma zajlik magán a helyszínen. Az új főváros területén évszázadok óta él egy Balik nevű őslakos közösség, valamint a Paser törzs tagjai — nekik a saját otthonuk, nem pedig egy nemzeti szimbólum a Nusantara. A becslések szerint a projekt legalább húszezer őslakos ember kényszerű áttelepítésével jár, sokan közülük nem rendelkeznek hivatalos földtulajdoni papírokkal, ami komolyan meggyengíti az alkupozíciójukat a kártalanítási tárgyalásokon.

    Egy 68 éves balik asszony, Sernai, aki egész életében ugyanabban a faluban élt, azt mesélte egy 2023-as riportban, hogy a folyó, amiből korábban ittak, mosakodtak és főztek, egy új víztározó építése miatt mára hozzáférhetetlenné vált a számukra — cserébe mindössze körülbelül háromezer dollár kártérítést kapott a családja. A Balik törzsfőnöke, akit Sibukdinnak hívnak, azt mondta, nem is feltétlenül a föld visszaszerzését kéri, csak azt, hogy hagyják békén azt a keveset, ami még megmaradt nekik.

    Ez a kontraszt — egy 700 éves birodalmi dicsőségre hivatkozó, több tízmilliárd dolláros presztízsprojekt egyik oldalon, és néhány ezer olyan ember a másikon, akiknek a mindennapi vízhez jutása múlik ugyanezen az építkezésen — talán a legjobban megmutatja, mennyire nem semleges dolog egy nemzeti mítoszt a gyakorlatba átültetni.

    Mi a helyzet ma a projekttel?

    2026-ra a kép meglehetősen vegyes. A elnöki palota, az Istana Garuda elkészült, és több ezer köztisztviselő költözését tervezik az évre — ugyanakkor az állami finanszírozás drasztikusan visszaesett, a kritikusok pedig egyre nyíltabban attól tartanak, hogy Nusantara végül félkész „szellemvárosként” végzi. A projekt jövője így egyelőre továbbra sem eldöntött — de a névválasztás körüli vita, úgy tűnik, önmagában is jól mutatja, mennyire nehéz egy 700 éves birodalmi örökséget úgy politikai szimbólummá tenni, hogy közben senki ne érezze magát kirekesztve belőle.

    GYIK

    Mikor és hol létezett a Majapahit Birodalom? Kelet-Jáván, nagyjából 1293-tól 1527-ig állt fenn, hatalmának csúcspontját a 14. század közepén, Hayam Wuruk és Gajah Mada idején érte el.

    Ki volt Gajah Mada? A Majapahit miniszterelnöke, akinek nevéhez a híres Palapa-eskü fűződik — ma az indonéz nacionalizmus egyik legfontosabb hőse, számos intézmény és hely viseli a nevét.

    Miért pont Nusantara lett Indonézia új fővárosának neve? Jokowi elnök 2022-ben azért választotta ezt a nevet, mert szimbolikusan az egész indonéz szigetvilágot jelenti — bár a szó eredete kifejezetten jávai-központú, ami vitákat is kiváltott.

    Igaz-e, hogy a Majapahit határai megegyeztek a mai Indonéziával? Nem — ez egy 20. századi nacionalista túlzás, amit történészek régóta cáfolnak; a birodalom valós befolyása a „külső szigeteken” jóval lazább volt, mint amit a hivatalos történetírás sugall.

    Források

  • Jakarta és az árvizek politikája

    Miért süllyed a város, és ki viseli a következményeit? Infrastruktúra, klíma és egyenlőtlenség egy fővárosban, amely lassan a saját öblébe csúszik.

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: 9 perc

    Jakarta nem elsősorban a tenger miatt süllyed. A fő ok a föld alatt van: a város évtizedek óta saját magát szívja ki a talajvíz-kitermeléssel, és ez a folyamat gyorsabban nyeli el a partvidéket, mint bármilyen tengerszint-emelkedés. A kérdés emiatt nem csupán mérnöki, hanem politikai: ki fér hozzá a vezetékes vízhez, kit költöztetnek el a folyópartokról, és kinek a háza kerül a leendő tengerfal védett oldalára.

    Miért süllyed Jakarta valójában?

    Az Indonéz Nemzeti Kutatási és Innovációs Ügynökség (BRIN) 2026 eleji becslése szerint a főváros talaja átlagosan évi 3,5 centimétert süllyed, az északi kerületekben azonban ez a szám helyenként évi 10–30 centiméterre is felkúszik. A Columbia Egyetem klímakutatóinak 2026 tavaszi, műholdas radarméréseken alapuló tanulmánya szerint Jáva szigetének északi partvidékén — Jakartát is beleértve — egyes pontokon a süllyedés meghaladja a méter per évtizedet, ami messze túlszárnyalja az óceán által okozott tengerszint-emelkedés ütemét.

    A jelenség oka nem titok, és nem is új keletű: a talajvíz mértéktelen kiaknázása. Ahol nincs megbízható vezetékes vízszolgáltatás, a háztartások, üzletek és irodaházak saját kutakat fúrnak, és ez a folyamatos vízkivétel évtizedek alatt hatalmas üres tereket hagy a talajrétegek között, amelyek aztán egyszerűen összeroskadnak. Jakarta egy részét egykor mocsárra építették — a Rawamangun vagy Rawa Buaya városrészek nevében máig ott a rawa, vagyis „mocsár” szó —, ez a geológiai adottság pedig eleve hajlamosít a süllyedésre.

    „Jakarta földje süllyed. Az északi rész egy »tálla« válik, és árvízi gócponttá, amely ki van szolgáltatva a kiöntő folyóknak, a heves esőzéseknek és a beszivárgó tengervíznek.” — Yus Budiyono, a BRIN kutatója, a The Straits Times-nak nyilatkozva

    Fontos hangsúlyozni: a klímaváltozás nem ok nélküli szereplő ebben a történetben, csak nem az elsődleges. A tengerszint-emelkedés ráerősít a süllyedésre, és a kettő együttes hatása az, amitől Jakarta partvidéke egyre gyakrabban kerül víz alá dagálykor is, esőzés nélkül.

    Ki issza ki a talajvizet — és ki issza meg a levét?

    A süllyedés nem egyenletesen sújtja a várost, mert a talajvíz-kitermelés sem egyenletes. A jómódú, jól ellátott kerületekben — ahol kiépült a vezetékes vízhálózat, és a lakosság meg tudja fizetni azt — kevesebb az illegális kútfúrás. A szegényebb, sűrűn lakott északi partvidéki negyedekben, ahol a vezetékes víz luxusnak számít, a háztartások szinte kizárólag saját kutakra vannak utalva.

    Ez azt jelenti, hogy a legkevésbé tehetős lakosok egyszerre okozói és elszenvedői a süllyedésnek: ők azok, akik — kényszerűségből — kiszivattyúzzák a talajvizet, és ők azok is, akiknek a háza először kerül víz alá, amikor a talaj alattuk összeroskad. A Szingapúri Nemzeti Egyetem kutatója, Bosman Batubara szerint a süllyedés mögött nemcsak a talajvíz-kitermelés áll, hanem az egyenlőtlen városfejlődés is: azok a közösségek, amelyek évtizedek óta profitálnak a városi terjeszkedésből, kevésbé vannak kitéve a süllyedés hatásainak, míg a part menti lakosok aránytalanul nagyobb kockázatot viselnek — elöntést, földvesztést, megélhetésük ellehetetlenülését.

    A számok önmagukért beszélnek: a BRIN becslése szerint Jakarta évente legalább 186 millió dollárt veszít az árvízkockázatok miatt, ez az összeg pedig 2030-ra akár 421 millió dollárra is nőhet, ha a süllyedés megállítás nélkül folytatódik. 2025 márciusában, néhány napos áradás során kilenc ember vesztette életét, és legalább 258 millió dolláros kár keletkezett Nagy-Jakartában és környékén — jórészt azért, mert a felvízi területeken, Bogorban és Bekasiban, a beépítés meggátolta, hogy a víz máshol szívódjon fel, mielőtt elérné a fővárost.

    2014-ben indult a Nemzeti Fővárosi Integrált Partfejlesztés (NCICD) néven ismert, indonéz–holland tervezésű projekt, amelyet a köznyelv „Nagy Garuda-tengerfalnak” nevez, mivel a tervezett formája a nemzeti jelképként ismert mitikus madárra emlékeztet. A 40 milliárd dolláros elképzelés szerint egy hatalmas, több tíz kilométeres gát venné körül Jakarta öblét, mesterséges szigetekkel, amelyeken új üzleti negyedek épülnének akár 1,5 millió lakosnak.

    A projekt azóta is inkább terv, mint valóság: az engedélyeztetés, a finanszírozás és a szigetek jogi helyzete évek óta vitatott, miközben a meglévő, régi gátak alig tartják vissza a vizet. A Jakarta Globe 2025 novemberi helyszíni tudósítása szerint az északi Pantai Mutiara partszakaszán a tenger szintje már magasabban áll, mint a mögötte lévő szárazföld — csak egy ideiglenes gát választja el a két világot.

    „Ha a Pantai Mutiara-i parti gát átszakad dagálykor, az árvíz messze a szárazföld belsejébe hatolhat, akár egészen a Nemzeti Emlékműig, a Monasig.” — Basuki Tjahaja Purnama (Ahok), Jakarta korábbi kormányzója

    A tengerfal társadalmi ára ugyanakkor jóval kevésbé látványos, mint a mérnöki terve. Becslések szerint a projekt megvalósítása és a kapcsolódó szigetépítés akár 200 000 embert is érinthet olyan, formális földtulajdon nélküli, árvízveszélyes folyóparti területeken, ahol a költözés feltételei — kártalanítás, új lakhatás — messze nem egyformák mindenki számára. Azok a háztartások, amelyeknek van erőforrásuk alkuhoz, jobb feltételeket kapnak; a szegényebb családok gyakran elégtelen kompenzációval vagy kényszerű áttelepítéssel szembesülnek.

    Hányszor lehet elköltöztetni egy közösséget?

    A hivatalos szóhasználatban ezt „folyó-normalizációnak” hívják: a folyópartokon élő, informális településeken lakó közösségek kilakoltatása azzal az indoklással, hogy a mederszélesítés csökkenti az árvízkockázatot. A gyakorlatban ez egy ismétlődő ciklus — a Ciliwung Merdeka nevű érdekvédelmi csoport szerint egyes családokat akár nyolcszor is kitelepítettek, miközben újra és újra megpróbáltak a lebontott kampung helyén vagy annak közelében új otthont építeni, mert a kijelölt, városon kívüli lakóingatlanok gyakran élhetetlenek — távol a munkahelyektől, az iskoláktól, a megélhetést biztosító folyótól.

    Ez a mintázat 2015-ben, a Kampung Pulo kilakoltatásával vált országosan ismertté, de a folyamat azóta sem állt le. A tengerfal és a mederrendezési projektek előrehaladtával a kitelepítések üteme inkább nőtt, mint csökkent. A kérdés, amit ez felvet, nem pusztán technikai: kinek az érdekét szolgálja az „árvízvédelem”, ha annak első áldozatai éppen azok, akiket állítólag védeni hivatott?

    Nusantara árnyékában: hova tart a főváros figyelme és pénze?

    Indonézia döntése, hogy új fővárost épít Borneó szigetén, Nusantara néven, önmagában is beszédes politikai gesztus: az ország vezetése hivatalosan is elismerte, hogy Jakarta hosszú távon nem tartható fenn kormányzati központként. A fővárosköltözés ugyanakkor nem oldja meg — sőt, bizonyos értelemben tovább bonyolítja — Jakarta problémáját. A 30 millió fő körüli lakosságú metropolisz nem ürül ki azzal, hogy az elnöki palota és a minisztériumok elköltöznek; a lakosság túlnyomó része marad, a talajvíz-kitermelés folytatódik, az infrastrukturális beruházások prioritása viszont átrendeződhet.

    Ez a kettősség jól mutatja, hogy Jakarta árvízkérdése miért nem pusztán éghajlati vagy mérnöki probléma, hanem alapvetően elosztási és hatalmi kérdés is: melyik város, melyik kerület, melyik társadalmi réteg kap prioritást a védelmi beruházásokból, amikor az állam figyelme és költségvetése egyszerre több irányba húz.

    Mit jelent mindez 2050-ig?

    A BRIN elemzése szerint komoly, azonnali beavatkozás nélkül a főváros területének mintegy negyede kerülhet víz alá 2050-re. A Columbia-tanulmány ennél is tágabb képet fest: Jáva északi partvidékének több mint háromnegyedén a következő huszonöt évben a süllyedés — nem a tengerszint-emelkedés — lesz az elöntési kockázat fő mozgatórugója.

    A tanulság Jakarta esetében az, hogy a „klímaváltozás áldozata” narratíva önmagában félrevezető. A város süllyedése nagyrészt emberi döntések — vízgazdálkodási politika, egyenlőtlen infrastrukturális fejlesztés, be nem tartott szabályozás — halmozott következménye, amelyet a globális klímaváltozás súlyosbít, de nem önmagában okoz. Ez a különbségtétel nem akadémiai finomkodás: attól függ, hova kell nézni a felelősségért, és kinek kellene fizetnie a védekezésért.

    Gyakran ismételt kérdések

    Milyen gyorsan süllyed Jakarta? A város átlagosan évi 3,5 centimétert süllyed, de az északi, part menti kerületekben ez a szám helyenként évi 10–30 centiméter is lehet — ez a világ egyik leggyorsabb ütemű városi süllyedése.

    A tengerszint-emelkedés vagy a talajvíz-kitermelés a fő ok? A talajvíz-kitermelés és az ebből fakadó talajsüllyedés a domináns tényező; a tengerszint-emelkedés ráadásul súlyosbítja a helyzetet, de a kutatások szerint önmagában nem magyarázná a jelenlegi ütemet.

    Mi a Nagy Tengerfal (NCICD) jelenlegi állapota? A 2014-ben bejelentett, indonéz–holland tervezésű projekt évek óta finanszírozási, jogi és engedélyeztetési akadályokba ütközik; a meglévő, régebbi gátak látják el az elsődleges védelmi funkciót, miközben azok is egyre kevésbé bizonyulnak elégségesnek.

    Kiket érint leginkább a kilakoltatás? Elsősorban a folyóparti, informális településeken élő, formális földtulajdonnal nem rendelkező háztartásokat, amelyeknek kevesebb az alkupozíciójuk a kártalanítás és az áttelepítés feltételeiről.

    Megoldja-e Jakarta problémáját az új főváros, Nusantara? Nem közvetlenül: a lakosság döntő többsége Jakartában marad, a talajvíz-kitermelés folytatódik, miközben az állami figyelem és a beruházási prioritások átrendeződhetnek.

    Források