Ayang

Címke: Sukarno

  • 1955: a szabad választás, amit évtizedekig nem ismételtek meg

    Indonézia első és sokáig utolsó igazán szabad parlamenti választása arról mesél, milyen könnyen elveszíthető az, amit egyszer már kivívtak

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta

    Indonézia 1955. szeptember 29-én tartotta első szabad parlamenti választását — és ez egészen 1999-ig, negyvennégy éven át az utolsó is maradt, amit hazai és nemzetközi megfigyelők egyaránt szabadnak, tisztességesnek és versenyszerűnek ismertek el. A választás 257 parlamenti helyéért több mint harminc párt, tömegszervezet és független jelölt versengett, közvetlen, titkos és tisztességes szavazáson. Ami ezután történt, fontosabb, mint maga a választás: alig négy éven belül összeomlott az a demokratikus keret, amit ez a nap megteremtett.

    Ez a cikk sorra veszi, hogyan jutott el Indonézia 1955 szeptemberéig, mi történt a választáson, és hogyan tűnt el a szabad választás lehetősége a következő négy évtizedre.

    Miért kellett tíz évet várni a választásra?

    Indonézia 1945-ben kiáltotta ki függetlenségét, a választásra mégis 1955-ig kellett várni.

    Az ország első éveit a Hollandiával vívott függetlenségi háború kötötte le. Az eredetileg 1946-ra tervezett szavazás a Nemzeti Forradalom közepén kivitelezhetetlen volt. A háború lezárása után minden kormány beleírta programjába a választást, de az 1950-es évek elejének politikai instabilitása — szinte évente megbukó kabinetek sorozata — újra és újra elodázta a döntést.

    A halogatás mögött nem csak technikai okok álltak. A hivatalban lévő politikusok egy része tartott attól, hogy egy valódi választáson elveszíti a helyét, mások az iszlám pártok megerősödésétől féltek. A választási törvény végül 1953. április 1-jén, tizennyolc heti vita és kétszáz módosító indítvány után született meg — és ekkor is csak azért, mert 1952 októberében a hadsereg fegyveresei vonultak fel a palota elé, és a parlament azonnali feloszlatását követelték.

    Amikor a választásra végül sor került, azt Burhanuddin Harahap kormánya bonyolította le, bár az előkészítést még elődje, Ali Sastroamidjojo kabinetje kezdte meg. A szavazás két körben zajlott: 1955. szeptember 29-én a parlament (Dewan Perwakilan Rakyat, DPR) tagjait, december 15-én pedig az Alkotmányozó Gyűlés (Konstituante) képviselőit választották meg.

    Miért nevezik a legdemokratikusabb indonéz választásnak?

    A körülmények, amelyek között a szavazás lezajlott, önmagukban is figyelemre méltóak. Az ország biztonsági helyzete korántsem volt stabil: több régióban a Darul Islam/Indonéz Iszlám Hadsereg (DI/TII) fegyveres mozgalma tartotta rettegésben a lakosságot, Kartosoewirjo vezetésével. A veszélyeztetett területeken szolgáló katonákat és rendőröket felváltva vitték a szavazóhelyiségekbe, hogy ők is leadhassák voksukat.

    Mégis — vagy talán éppen ezért — a választást a mai napig az indonéz demokrácia csúcspontjaként emlegetik: közvetlen, általános, szabad, titkos és tisztességes volt.

    „A választás jelentősége abban rejlett, hogy általa a politikai pártok tényleges erőviszonyai mérhetővé váltak, és a parlamentbe bekerülő képviselők immár valódi felhatalmazással léptek hivatalba.” — George McTurnan Kahin, amerikai politikatudós

    A végeredmény senkinek sem hozott elsöprő győzelmet. Négy párt emelkedett ki a mezőnyből, abszolút többség nélkül:

    • Partai Nasional Indonesia (PNI) — Sukarno pártja, a szavazatok mintegy 22 százaléka, 57 hely
    • Masyumi — a legnagyobb iszlám párt, közel 21 százalék, 57 hely — technikailag holtversenyben az élen
    • Nahdlatul Ulama (NU) — vidéki bázisú iszlám szervezet, mintegy 18 százalék, 45 hely
    • Indonéz Kommunista Párt (PKI) — közel 16 százalék, meglepetésre a negyedik hely

    E négy nagy szereplő mellett további harminc-egynéhány kisebb párt, tömegszervezet és független jelölt is helyet kapott a szavazólapon.

    Hogyan szavazott egy döntően írástudatlan ország?

    Az 1955-ös választás logisztikai teljesítménye önmagában is figyelmet érdemel. Indonézia lakosságának jelentős része ekkor még nem tudott sem írni, sem olvasni — ez szinte megoldhatatlan akadálynak tűnt egy titkos szavazáson alapuló választásnál.

    A megoldás egyszerű volt: minden párt saját, könnyen megjegyezhető vizuális szimbólumot kapott. A PNI-nek bivalyfej jutott, a Masyuminak csillag és holdsarló, a PKI-nek ökölbe szorított kéz. A szavazók így nem a párt nevét, hanem annak jelképét keresték meg a szavazólapon.

    A hónapokig tartó kampányidőszak az addigi indonéz politikai élet legintenzívebb tömegmozgósítását hozta: pártgyűlések, plakátkampányok, rádiós felhívások és falusi toborzókörutak járták be a szigetvilágot. A részvételi arány a becslések szerint meghaladta a 90 százalékot — ez a szám azóta is viszonyítási pont minden későbbi indonéz választás demokratikus hitelességének megítélésénél.

    Miért keltett rémületet a kommunisták sikere?

    A PKI negyedik helyezése nem elsöprő volt, mégis figyelmet érdemel — pontosan azért, mert egyáltalán megtörtént.

    A párt alig néhány évvel korábban, 1948-ban egy véres, leveretett madiuni felkelés vezetőjeként szerepelt az indonéz politikai emlékezetben, vezetőinek jó része börtönben vagy száműzetésben töltötte az azt követő éveket. Az, hogy 1955-re a PKI újjászerveződve, legálisan, közel hat millió szavazatot gyűjtött össze, sokak számára — nem csak Indonézián belül — riasztó jelként hatott.

    Az Egyesült Államok washingtoni döntéshozói és az indonéz hadsereg antikommunista szárnyai egyaránt élénk figyelemmel kísérték az eredményt. A hidegháború logikája szerint egy demokratikus úton erősödő kommunista párt ugyanolyan veszélyt jelentett, mint egy fegyveres hatalomátvétel. A PKI 1955 utáni folyamatos erősödése közvetlen szálon köthető ahhoz a politikai önbizalomhoz, amely végül az 1965-ös, mindmáig tisztázatlan események és az azt követő tömeges erőszakhullám előzményévé vált.

    Miért nem oldotta meg a választás az ország törésvonalait?

    A négy nagy párt eredménye sokat elárul Indonézia akkori megosztottságáról: két szekuláris-nacionalista erő (PNI és a kommunisták) és két, egymástól is eltérő hangsúlyú iszlám szervezet (Masyumi és NU) versengett a hatalomért, miközben egyikük sem tudott önállóan kormányozni.

    Ez a töredezettség az Alkotmányozó Gyűlésben (Konstituante) bénultsághoz vezetett. A testület feladata az lett volna, hogy Indonézia számára végleges alkotmányt fogadjon el, lezárva az 1950 óta érvényben lévő, ideiglenesnek szánt keretet. A Konstituante azonban évekig vitatkozott a legalapvetőbb kérdésen: legyen-e az iszlám az állam hivatalos alapja, vagy maradjon Indonézia a Sukarno által 1945-ben megfogalmazott Pancasila — az öt, vallásilag semleges alapelvből álló államfilozófia — talaján. 1959-re nyilvánvalóvá vált: a testület önmagától soha nem jut megegyezésre.

    Hogyan omlott össze a parlamenti demokrácia 1959-ben?

    1. július 5-én Sukarno elnök kiadta híressé — és hírhedtté — vált dekrétumát. Feloszlatta a Konstituantét, és bejelentette a visszatérést az 1945-ös alkotmányhoz, amely jóval erősebb elnöki hatalmat biztosított, mint az 1950-es ideiglenes szabályozás.

    A lépés hivatalosan az alkotmányos zsákutcából kivezető megoldásként jelent meg. Valójában egy egészen más politikai berendezkedés, a „Vezérelt Demokrácia” (Demokrasi Terpimpin) korszakának kezdetét jelentette, amelyben Sukarno egyre kevesebb teret hagyott a pártpolitikai versengésnek.

    „Ezzel a lépéssel Indonézia állama a törvény általi demokráciából (democracy by law) a dekrétum általi demokráciába (democracy by decree) lépett át.” — Ismail Sunny, alkotmányjogász

    Az 1955-ös választás által megteremtett parlamenti egyensúlyt egyetlen elnöki aláírás számolta fel. A következő, ütemterv szerint 1960-ra tervezett választást soha nem tartották meg.

    Mit jelentettek valójában Suharto választásai?

    Sukarno hatalmát végül az 1965–66-os véres politikai fordulat söpörte el, amelynek nyomán Suharto tábornok vette át az ország irányítását. Az általa vezetett „Új Rend” (Orde Baru) 1971-től 1997-ig rendszeresen, ötévente megtartotta a választásokat — formálisan tehát helyreállt a ciklus, amit Sukarno 1959-ben megszakított.

    Ezek a választások azonban gyökeresen mást jelentettek, mint 1955. Suharto rendszere a pártokat két szervezetbe kényszerítette (a muszlim pártokat a Partai Persatuan Pembangunanba, a nacionalista és keresztény pártokat a Partai Demokrasi Indonesiába), miközben a kormánypárti Golkar — hivatalosan nem is párt, hanem „funkcionális csoport” — az állami apparátus teljes súlyával a háta mögött indult.

    Golkar minden egyes választáson hatvan százalék fölötti, több alkalommal hetven százalékot is meghaladó eredményt ért el. A kormányzati apparátus hivatalból Golkarra kötelezte a köztisztviselőket, a hadsereg pedig saját, kinevezett képviselőin keresztül eleve garantált parlamenti helyekkel rendelkezett, választás nélkül.

    Valódi, kiszámíthatatlan kimenetelű, szabad versengésre csak Suharto 1998-as bukása után, az 1999-es választáson kerülhetett újra sor — negyvennégy évvel azután, hogy Indonézia polgárai először, és sokáig utoljára, valóban eldönthették, ki képviselje őket.

    Miért érdemes ma is emlékezni rá?

    Az 1955-ös választás arra emlékeztet, hogy a demokratikus intézmények megléte önmagában nem garancia a folytonosságukra. Egyetlen alkotmányos válság, egyetlen jól időzített dekrétum elég ahhoz, hogy egy működő, versengő parlamenti rendszer évtizedekre eltűnjön.

    Az indonéz eset azért is tanulságos, mert nem hirtelen puccs, hanem hosszú, alkotmányos vitákkal terhelt folyamat végén, formálisan törvényes eszközökkel omlott össze — ez a fajta fokozatos, jogi köntösbe bújtatott hatalomkoncentráció Közép-Európa XX. századi tapasztalatából is ismerős mintázat.

    Az 1955-ös választás négy pártja közül mára egy sem létezik változatlan formában. A Konstituante épülete és a benne folyt viták nagyrészt feledésbe merültek — a dekrétum viszont, és az általa megnyitott út, máig meghatározza, hogyan gondolkodik Indonézia a hatalom és a választási legitimáció viszonyáról.

    Gyakori kérdések

    Mikor volt Indonézia első szabad választása? 1955. szeptember 29-én (parlamenti) és december 15-én (Alkotmányozó Gyűlés).

    Melyik párt nyerte az 1955-ös választást? A Partai Nasional Indonesia (PNI), Sukarno pártja, a szavazatok mintegy 22 százalékával, szorosan a Masyumi iszlám párt előtt.

    Miért nem tartottak újabb szabad választást 1960-ban? Mert Sukarno elnök 1959. július 5-i dekrétumával feloszlatta az Alkotmányozó Gyűlést, és bevezette a „Vezérelt Demokrácia” rendszerét, amely felfüggesztette a valódi pártversengést.

    Mikor volt Indonézia következő igazán szabad választása? Csak 1999-ben, Suharto 1998-as bukása után — negyvennégy évvel 1955 után.

    Források

  • Voltak-e indonéz ösztöndíjasok a hidegháborús Budapesten?

    Sukarno kétszer is ellátogatott Magyarországra. Az Indonéz Nagykövetség 1962 óta működik Budapesten. De vajon ültek-e indonéz fiatalok a magyar egyetemi padokban, mielőtt 1965-ben minden megváltozott?

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 10 perc

    Amikor Indonéziáról és Magyarországról egyszerre beszélünk, a legtöbb embernek — ha egyáltalán eszébe jut ilyesmi — a mai kapcsolatok jutnak eszébe: a Stipendium Hungaricum ösztöndíjak, amikkel ma is sok fiatal indonéz jön Magyarországra tanulni. De ez a történet nem 2010-ben kezdődött. Van egy sokkal régebbi, jóval kevésbé ismert fejezet is, ami a hidegháború legforróbb éveihez nyúlik vissza — és ami miatt ezt a cikket egyáltalán elkezdtem megírni.

    Miért pont Magyarország?

    Ez talán furcsán hangzik annak, aki csak a mai, Bali-központú Indonézia-képet ismeri, de az 1950-es és 60-as években Indonézia és a szocialista tömb országai — köztük Magyarország — feltűnően közel kerültek egymáshoz. Ennek több oka is volt.

    Sukarno, Indonézia első elnöke, nem volt kommunista, de nem is volt nyugatbarát a szó hagyományos értelmében. Az általa hirdetett Nasakom-politika (nacionalizmus, vallás, kommunizmus) azt jelentette, hogy hazai szinten egyensúlyban próbálta tartani a nacionalista, a vallásos és a kommunista erőket — miközben külpolitikában az el nem kötelezettek mozgalmának egyik alapító alakjaként egyszerre ápolt kapcsolatokat a Nyugattal, a Szovjetunióval és Kínával is. Ebbe a képbe simán beleillett, hogy diplomáciai és kulturális kapcsolatokat épített ki a szocialista blokk kisebb országaival is, Magyarországgal együtt.

    Ez a nyitottság nem volt puszta gesztuspolitika. A gyakorlatban azt jelentette, hogy Indonézia rendszeresen küldött diákokat, mérnököket és köztisztviselőket tanulni a szocialista országokba — cserébe technikai és katonai támogatást, valamint politikai szövetségeseket kapott a hidegháború feszült légkörében. Ez a folyamat különösen felgyorsult az 1950-es évek végén, amikor Sukarno egyre inkább a PKI-ra, az Indonéz Kommunista Pártra támaszkodott belpolitikai egyensúlyozásában, ami term­észetesen erősítette a szocialista blokkal való kapcsolatokat is.

    Sukarno kétszer is járt Budapesten: először 1956-ban, majd 1960 áprilisában. Ez utóbbi látogatáson felkereste Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászt is — a korabeli filmhíradók még ma is megnézhetők. A budapesti Indonéz Nagykövetség 1962-ben nyitotta meg kapuit, első nagykövete Sarino Mangunpranoto volt. Ezek a látogatások és intézmények nem díszletek voltak: valódi együttműködési programok, köztük ösztöndíjas csereprogramok alapjait rakták le.

    Volt-e Magyarországon olyan intézmény, ami erre alkalmas volt?

    Igen, és ez az egyik legérdekesebb rész. 1957-ben létrehozták a Külföldi Ösztöndíjasok Egyetemi Előkészítőjét, amelyet később Nemzetközi Előkészítő Intézetnek (röviden NEI) neveztek át. 1962-ben önálló intézményként szerveződött újjá, majd 1964 és 1966 között egy időre az ELTE része lett, „ELTE Nemzetközi Előkészítő Kollégiuma” néven.

    A NEI feladata pontosan az volt, amire itt szükség lenne: ide érkeztek a szocialista és el nem kötelezett országokból származó fiatalok, hogy megtanuljanak magyarul, és felkészüljenek a magyar egyetemi tanulmányokra. A diákok innen kerültek tovább a Budapesti Műszaki Egyetemre, orvosi karokra, vagy éppen bölcsész- és társadalomtudományi szakokra. A rendszer strukturálisan szinte egy az egyben megegyezett azzal, amit a Szovjetunió, Csehszlovákia vagy az NDK is működtetett ugyanebben az időszakban — és ezekben az országokban dokumentáltan tanultak indonéz diákok.

    Mit tudunk biztosan az indonéz diákokról Kelet-Európában?

    Itt kell egy kicsit lassítani, mert a történet innentől már nem feltételezés, hanem jól dokumentált tény — csak épp nem feltétlenül Budapesthez kötődik.

    Sukarno kormánya az 1950-es, 60-as években egy külön ösztöndíjprogramot működtetett, a Mahasiswa Ikatan Dinas nevű rendszert, amelynek keretében indonéz diákokat küldtek külföldre — jelentős részben éppen a szocialista országokba: a Szovjetunióba, Csehszlovákiába, Kelet-Németországba, és igen, Albániába is. Ezeknek a diákoknak a története 1965 októberében vált tragédiává.

    Amikor a G30S-puccs után Suharto tábornok átvette a hatalmat, és megindult a PKI elleni tisztogatás, minden külföldön tanuló indonéz diákot hazahívtak — pontosabban arra kényszerítették a nagykövetségeken keresztül, hogy írjanak alá egy hűségnyilatkozatot Suharto mellett. Aki ezt megtagadta, vagy csak egyszerűen gyanúsnak számított (mert tagja volt egy baloldali diákszervezetnek, vagy épp rossz időpontban tartózkodott rossz helyen), annak megvonták az útlevelét. Ezek az emberek egyik napról a másikra hazátlanná váltak — nem térhettek haza, mert otthon börtön vagy rosszabb várt volna rájuk, de az addigi útlevelük is érvénytelen lett.

    Több száz, egyes becslések szerint akár ötszáz indonéz élt így Kelet-Európában és Kínában a következő évtizedekben — köztük Prágában, Moszkvában, Tiranában tanuló diákok, akiknek a története csak 1998, Suharto bukása után kezdett napvilágra kerülni. Az egyik legismertebb dokumentumfilm erről a témáról a 2022-es Eksil, ami tíz ilyen emigráns történetét dolgozza fel.

    Ezeknek a történeteknek van néhány konkrét, névvel is dokumentált szereplője, akik jól illusztrálják, mennyire hétköznapi emberekről van szó. Soegeng Soejono például Sukarno kormányának ösztöndíjával a prágai Károly Egyetemen tanult pedagógiát és pszichológiát. A puccs után behívták a nagykövetségre egy úgynevezett „szűrőszobába”, ahol arról faggatták, mit gondol az új rendszerről — mivel tagja volt az Indonéz Diákszövetségnek, amely gyanakvó volt a nagykövetség viselkedésével szemben, felkerült egy listára, és soha többé nem térhetett haza fiatalemberként. Egy másik túlélő, akit a kutatók csak Iskandarként emlegetnek, hasonló utat járt be: 77 évesen, évtizedekkel később tudott csak visszatérni Indonéziába, egy olyan országba, ami időközben teljesen megváltozott körülötte. Ezek a történetek azért fontosak ehhez a témához, mert pontosan megmutatják, milyen mechanizmus működött — és ez a mechanizmus minden szocialista országban, ahol indonéz diákok tanultak, ugyanúgy lezajlott.

    És Budapest? Erről mit lehet tudni?

    Ez az a pont, ahol őszintének kell lennem: konkrét, névvel azonosítható indonéz diákot Budapestről — ellentétben Prágával, Moszkvával vagy Tiranával — nem sikerült találnom a nyilvánosan elérhető forrásokban. Ez nem jelenti azt, hogy nem voltak ilyen diákok — sőt, a fent leírt intézményi és diplomáciai háttér miatt kifejezetten valószínűnek tartom, hogy voltak, hiszen Magyarország ugyanazt a felkészítő-rendszert (NEI) működtette, mint a szomszédos szocialista országok, és a diplomáciai kapcsolatok is megvoltak hozzá.

    De a nemzetközi Indonézia-kutatásban Magyarország egyszerűen nem szerepel a nagy „exil”-központok között — nem azért, mert biztosan nem voltak ott diákok, hanem mert a kutatás fókusza eddig a nagyobb, jobban dokumentált közösségekre (Hollandia, Franciaország, Csehszlovákia, Szovjetunió, Kína, Albánia) irányult, ahol a diákok utólag maguk is megszervezték magukat, memoárokat írtak, interjúkat adtak. Ha volt is néhány indonéz Budapesten, ők vagy nem alkottak elég nagy, önszerveződő közösséget ahhoz, hogy bekerüljenek ezekbe a nemzetközi kutatásokba, vagy egyszerűen a történetük még nincs feldolgozva.

    Ez pontosan az a fajta rés, amit egy magyar nyelvű, Indonéziára fókuszáló oldal — mint amilyen ez is — érdemes lenne feltárni. Ha valaki a magyar levéltárakban, a NEI vagy az ELTE korabeli irataiban, vagy akár családi elbeszélésekben talál nyomot indonéz diákokról az 1960-as évekből, az egy igazi felfedezés lenne — és szívesen megosztanám itt, az oldalon.

    Érdemes megjegyezni, hogy a kutatás iránya sem lenne bonyolult: a Magyar Nemzeti Levéltár, az ELTE és a Balassi Intézet elődintézményeinek irattárai, valamint a korabeli Külügyminisztérium diplomáciai jelentései mind olyan helyek, ahol elméletileg fennmaradhattak listák a NEI-be felvett külföldi hallgatókról nemzetiség szerint. Az is elképzelhető, hogy a hidegháborús évtizedekben mindössze néhány fős indonéz jelenlét volt Budapesten — ez is megmagyarázná, miért nem alakult ki belőle önálló, később megszólaló emigráns közösség, ahogy az Prágában vagy Moszkvában történt.

    Van egy apró, de érdekes időbeli egybeesés is, ami jól mutatja, mennyire „kéznél volt” Budapest ebben az időszakban: 1965 augusztus 20. és 29. között itt rendezték a IV. Nyári Universiade-t, vagyis az egyetemisták világbajnokságát — alig öt héttel a G30S-puccs előtt. Ha voltak indonéz diákok Magyarországon ekkoriban, jó eséllyel ott lehettek a lelátókon vagy akár a pályán is, mit sem sejtve arról, hogy néhány héttel később az életük gyökeresen megváltozik.

    Miért pont Prága, Moszkva és Tirana lettek a nagy exil-központok?

    Érdemes egy pillanatra megállni azon is, hogy miért éppen ez a három város vált a legismertebb indonéz emigráns-központtá, és miért nem — legalábbis a jelenlegi tudásunk szerint — Budapest. A válasz részben egyszerű aritmetika: a Szovjetunió és Csehszlovákia egyszerűen sokkal nagyobb ösztöndíjas kontingenseket fogadott, mint a kisebb szocialista országok, Magyarországot is beleértve. Tirana pedig különleges eset: Albánia az 1960-as évek elején szakított a szovjet vonallal, és a PKI egy radikálisabb szárnya — amely nem ítélte el ezt a szakítást a moszkvai pártkongresszuson — szimpatizált az albán vonallal, ezért kifejezetten sok indonéz diák és aktivista választotta Tiranát politikai menedékként már a puccs előtt is.

    Magyarország ehhez képest mérsékeltebb, kisebb súlyú szereplő volt a szocialista tömbön belül az indonéz kapcsolatok szempontjából — ami nem jelenti azt, hogy nem volt jelenlét, csak azt, hogy ha volt is, valószínűleg jóval kisebb létszámú és kevésbé szervezett volt, mint a nagy központokban.

    Ha volt egyáltalán indonéz diák Budapesten 1965 októberében, a sorsa minden bizonnyal ugyanazt a mintát követte volna, mint a prágai vagy moszkvai társaiké. A Budapesten működő indonéz nagykövetség — a Persatuan Pelajar Indonesia, vagyis a Külföldön Tanuló Indonéz Diákok Szövetsége ajánlására — valószínűleg összehívta volna a diákokat, és megkérdezte volna tőlük, mit gondolnak az új rendszerről. Aki nem volt hajlandó nyilvánosan elköteleződni Suharto mellett, annak nem hosszabbították volna meg az útlevelét — és onnantól kezdve, akár akarta, akár nem, Magyarországon ragadt volna, hazátlanul, évtizedekre.

    Ez a forgatókönyv magyarázza, miért is olyan fontos ez a téma nem csak történelmi kuriózumként, hanem az emlékezetpolitika szempontjából is: ha voltak ilyen sorsok Budapesten, azok az emberek — vagy a leszármazottaik — valahol még mindig élnek, és a történetük ugyanolyan elmondatlan, mint azoké, akikről korábban már írtam itt, az 1965-ös tisztogatás túlélőiről.

    Mi a helyzet ma?

    A mai magyar–indonéz oktatási kapcsolat egészen más alapokon nyugszik, mint a hidegháborús évtizedeké — de van egy érdekes folytonosság. A Stipendium Hungaricum program, amelynek keretében ma is sok indonéz diák érkezik Magyarországra, valójában ugyanazt a logikát követi, mint a NEI annak idején: Magyarország ösztöndíjjal vonz ide fiatalokat távoli, stratégiailag fontos országokból, cserébe kulturális és diplomáciai tőkét épít. A magyar jakartai nagykövetség 2023-as beszámolója szerint a két ország megújította az együttműködési megállapodását a felsőoktatási ösztöndíjak terén, és emellett szakmai gyakornoki program is indult.

    A különbség persze óriási: a mai diákoknak nem kell hűségnyilatkozatot aláírniuk semmilyen rezsim mellett, és nem fenyegeti őket az, hogy egyik napról a másikra hazátlanná válnak. De az alapstruktúra — fiatalok, akik egy távoli, ideológiailag rokonszenves országba mennek tanulni, ösztöndíjjal — ugyanaz, mint 60 évvel ezelőtt volt. Ami megváltozott, az a politikai kockázat: a mai indonéz diák Budapesten szabadon hazatérhet, szabadon posztolhat Instagramon az egyetemi életéről, és a családja sem fog miatta hátrányt szenvedni otthon. Ez a szabadság, ami ma természetesnek tűnik, pontosan az, amitől az 1960-as évek indonéz diákjait megfosztották egyetlen éjszaka alatt.

    GYIK

    Biztos, hogy voltak indonéz diákok a szocialista Kelet-Európában? Igen, ez jól dokumentált — elsősorban Csehszlovákiában, a Szovjetunióban, Kelet-Németországban és Albániában, ahol 1965 után több száz indonéz diák és értelmiségi rekedt hazátlanul.

    Van bizonyíték arra, hogy Magyarországon is voltak ilyen diákok? Közvetlen, névvel azonosítható bizonyítékot nem találtam, de a diplomáciai kapcsolatok (nagykövetség 1962-től, Sukarno két budapesti látogatása) és a magyar felkészítő-intézményrendszer (NEI) megléte miatt ez korántsem kizárt — inkább kutatatlan terület.

    Miért nem tudunk erről többet? Mert a nemzetközi Indonézia-kutatás eddig a nagyobb, önszerveződő exilközösségekre (Hollandia, Franciaország, Csehszlovákia, Szovjetunió) fókuszált, Magyarország egyelőre kimaradt ebből a kutatási térképből.

    Kapcsolódik ez az 1965-ös tisztogatáshoz, amiről korábban írtunk? Igen, közvetlenül — ha voltak indonéz diákok Budapesten 1965-ben, pontosan ugyanaz a hűségnyilatkozat-mechanizmus érintette volna őket, ami a Prágában, Moszkvában és Tiranában tanuló társaikat hazátlanná tette.

    Források