Ayang

Kategória: Történelem

  • 1955: a szabad választás, amit évtizedekig nem ismételtek meg

    Indonézia első és sokáig utolsó igazán szabad parlamenti választása arról mesél, milyen könnyen elveszíthető az, amit egyszer már kivívtak

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta

    Indonézia 1955. szeptember 29-én tartotta első szabad parlamenti választását — és ez egészen 1999-ig, negyvennégy éven át az utolsó is maradt, amit hazai és nemzetközi megfigyelők egyaránt szabadnak, tisztességesnek és versenyszerűnek ismertek el. A választás 257 parlamenti helyéért több mint harminc párt, tömegszervezet és független jelölt versengett, közvetlen, titkos és tisztességes szavazáson. Ami ezután történt, fontosabb, mint maga a választás: alig négy éven belül összeomlott az a demokratikus keret, amit ez a nap megteremtett.

    Ez a cikk sorra veszi, hogyan jutott el Indonézia 1955 szeptemberéig, mi történt a választáson, és hogyan tűnt el a szabad választás lehetősége a következő négy évtizedre.

    Miért kellett tíz évet várni a választásra?

    Indonézia 1945-ben kiáltotta ki függetlenségét, a választásra mégis 1955-ig kellett várni.

    Az ország első éveit a Hollandiával vívott függetlenségi háború kötötte le. Az eredetileg 1946-ra tervezett szavazás a Nemzeti Forradalom közepén kivitelezhetetlen volt. A háború lezárása után minden kormány beleírta programjába a választást, de az 1950-es évek elejének politikai instabilitása — szinte évente megbukó kabinetek sorozata — újra és újra elodázta a döntést.

    A halogatás mögött nem csak technikai okok álltak. A hivatalban lévő politikusok egy része tartott attól, hogy egy valódi választáson elveszíti a helyét, mások az iszlám pártok megerősödésétől féltek. A választási törvény végül 1953. április 1-jén, tizennyolc heti vita és kétszáz módosító indítvány után született meg — és ekkor is csak azért, mert 1952 októberében a hadsereg fegyveresei vonultak fel a palota elé, és a parlament azonnali feloszlatását követelték.

    Amikor a választásra végül sor került, azt Burhanuddin Harahap kormánya bonyolította le, bár az előkészítést még elődje, Ali Sastroamidjojo kabinetje kezdte meg. A szavazás két körben zajlott: 1955. szeptember 29-én a parlament (Dewan Perwakilan Rakyat, DPR) tagjait, december 15-én pedig az Alkotmányozó Gyűlés (Konstituante) képviselőit választották meg.

    Miért nevezik a legdemokratikusabb indonéz választásnak?

    A körülmények, amelyek között a szavazás lezajlott, önmagukban is figyelemre méltóak. Az ország biztonsági helyzete korántsem volt stabil: több régióban a Darul Islam/Indonéz Iszlám Hadsereg (DI/TII) fegyveres mozgalma tartotta rettegésben a lakosságot, Kartosoewirjo vezetésével. A veszélyeztetett területeken szolgáló katonákat és rendőröket felváltva vitték a szavazóhelyiségekbe, hogy ők is leadhassák voksukat.

    Mégis — vagy talán éppen ezért — a választást a mai napig az indonéz demokrácia csúcspontjaként emlegetik: közvetlen, általános, szabad, titkos és tisztességes volt.

    „A választás jelentősége abban rejlett, hogy általa a politikai pártok tényleges erőviszonyai mérhetővé váltak, és a parlamentbe bekerülő képviselők immár valódi felhatalmazással léptek hivatalba.” — George McTurnan Kahin, amerikai politikatudós

    A végeredmény senkinek sem hozott elsöprő győzelmet. Négy párt emelkedett ki a mezőnyből, abszolút többség nélkül:

    • Partai Nasional Indonesia (PNI) — Sukarno pártja, a szavazatok mintegy 22 százaléka, 57 hely
    • Masyumi — a legnagyobb iszlám párt, közel 21 százalék, 57 hely — technikailag holtversenyben az élen
    • Nahdlatul Ulama (NU) — vidéki bázisú iszlám szervezet, mintegy 18 százalék, 45 hely
    • Indonéz Kommunista Párt (PKI) — közel 16 százalék, meglepetésre a negyedik hely

    E négy nagy szereplő mellett további harminc-egynéhány kisebb párt, tömegszervezet és független jelölt is helyet kapott a szavazólapon.

    Hogyan szavazott egy döntően írástudatlan ország?

    Az 1955-ös választás logisztikai teljesítménye önmagában is figyelmet érdemel. Indonézia lakosságának jelentős része ekkor még nem tudott sem írni, sem olvasni — ez szinte megoldhatatlan akadálynak tűnt egy titkos szavazáson alapuló választásnál.

    A megoldás egyszerű volt: minden párt saját, könnyen megjegyezhető vizuális szimbólumot kapott. A PNI-nek bivalyfej jutott, a Masyuminak csillag és holdsarló, a PKI-nek ökölbe szorított kéz. A szavazók így nem a párt nevét, hanem annak jelképét keresték meg a szavazólapon.

    A hónapokig tartó kampányidőszak az addigi indonéz politikai élet legintenzívebb tömegmozgósítását hozta: pártgyűlések, plakátkampányok, rádiós felhívások és falusi toborzókörutak járták be a szigetvilágot. A részvételi arány a becslések szerint meghaladta a 90 százalékot — ez a szám azóta is viszonyítási pont minden későbbi indonéz választás demokratikus hitelességének megítélésénél.

    Miért keltett rémületet a kommunisták sikere?

    A PKI negyedik helyezése nem elsöprő volt, mégis figyelmet érdemel — pontosan azért, mert egyáltalán megtörtént.

    A párt alig néhány évvel korábban, 1948-ban egy véres, leveretett madiuni felkelés vezetőjeként szerepelt az indonéz politikai emlékezetben, vezetőinek jó része börtönben vagy száműzetésben töltötte az azt követő éveket. Az, hogy 1955-re a PKI újjászerveződve, legálisan, közel hat millió szavazatot gyűjtött össze, sokak számára — nem csak Indonézián belül — riasztó jelként hatott.

    Az Egyesült Államok washingtoni döntéshozói és az indonéz hadsereg antikommunista szárnyai egyaránt élénk figyelemmel kísérték az eredményt. A hidegháború logikája szerint egy demokratikus úton erősödő kommunista párt ugyanolyan veszélyt jelentett, mint egy fegyveres hatalomátvétel. A PKI 1955 utáni folyamatos erősödése közvetlen szálon köthető ahhoz a politikai önbizalomhoz, amely végül az 1965-ös, mindmáig tisztázatlan események és az azt követő tömeges erőszakhullám előzményévé vált.

    Miért nem oldotta meg a választás az ország törésvonalait?

    A négy nagy párt eredménye sokat elárul Indonézia akkori megosztottságáról: két szekuláris-nacionalista erő (PNI és a kommunisták) és két, egymástól is eltérő hangsúlyú iszlám szervezet (Masyumi és NU) versengett a hatalomért, miközben egyikük sem tudott önállóan kormányozni.

    Ez a töredezettség az Alkotmányozó Gyűlésben (Konstituante) bénultsághoz vezetett. A testület feladata az lett volna, hogy Indonézia számára végleges alkotmányt fogadjon el, lezárva az 1950 óta érvényben lévő, ideiglenesnek szánt keretet. A Konstituante azonban évekig vitatkozott a legalapvetőbb kérdésen: legyen-e az iszlám az állam hivatalos alapja, vagy maradjon Indonézia a Sukarno által 1945-ben megfogalmazott Pancasila — az öt, vallásilag semleges alapelvből álló államfilozófia — talaján. 1959-re nyilvánvalóvá vált: a testület önmagától soha nem jut megegyezésre.

    Hogyan omlott össze a parlamenti demokrácia 1959-ben?

    1. július 5-én Sukarno elnök kiadta híressé — és hírhedtté — vált dekrétumát. Feloszlatta a Konstituantét, és bejelentette a visszatérést az 1945-ös alkotmányhoz, amely jóval erősebb elnöki hatalmat biztosított, mint az 1950-es ideiglenes szabályozás.

    A lépés hivatalosan az alkotmányos zsákutcából kivezető megoldásként jelent meg. Valójában egy egészen más politikai berendezkedés, a „Vezérelt Demokrácia” (Demokrasi Terpimpin) korszakának kezdetét jelentette, amelyben Sukarno egyre kevesebb teret hagyott a pártpolitikai versengésnek.

    „Ezzel a lépéssel Indonézia állama a törvény általi demokráciából (democracy by law) a dekrétum általi demokráciába (democracy by decree) lépett át.” — Ismail Sunny, alkotmányjogász

    Az 1955-ös választás által megteremtett parlamenti egyensúlyt egyetlen elnöki aláírás számolta fel. A következő, ütemterv szerint 1960-ra tervezett választást soha nem tartották meg.

    Mit jelentettek valójában Suharto választásai?

    Sukarno hatalmát végül az 1965–66-os véres politikai fordulat söpörte el, amelynek nyomán Suharto tábornok vette át az ország irányítását. Az általa vezetett „Új Rend” (Orde Baru) 1971-től 1997-ig rendszeresen, ötévente megtartotta a választásokat — formálisan tehát helyreállt a ciklus, amit Sukarno 1959-ben megszakított.

    Ezek a választások azonban gyökeresen mást jelentettek, mint 1955. Suharto rendszere a pártokat két szervezetbe kényszerítette (a muszlim pártokat a Partai Persatuan Pembangunanba, a nacionalista és keresztény pártokat a Partai Demokrasi Indonesiába), miközben a kormánypárti Golkar — hivatalosan nem is párt, hanem „funkcionális csoport” — az állami apparátus teljes súlyával a háta mögött indult.

    Golkar minden egyes választáson hatvan százalék fölötti, több alkalommal hetven százalékot is meghaladó eredményt ért el. A kormányzati apparátus hivatalból Golkarra kötelezte a köztisztviselőket, a hadsereg pedig saját, kinevezett képviselőin keresztül eleve garantált parlamenti helyekkel rendelkezett, választás nélkül.

    Valódi, kiszámíthatatlan kimenetelű, szabad versengésre csak Suharto 1998-as bukása után, az 1999-es választáson kerülhetett újra sor — negyvennégy évvel azután, hogy Indonézia polgárai először, és sokáig utoljára, valóban eldönthették, ki képviselje őket.

    Miért érdemes ma is emlékezni rá?

    Az 1955-ös választás arra emlékeztet, hogy a demokratikus intézmények megléte önmagában nem garancia a folytonosságukra. Egyetlen alkotmányos válság, egyetlen jól időzített dekrétum elég ahhoz, hogy egy működő, versengő parlamenti rendszer évtizedekre eltűnjön.

    Az indonéz eset azért is tanulságos, mert nem hirtelen puccs, hanem hosszú, alkotmányos vitákkal terhelt folyamat végén, formálisan törvényes eszközökkel omlott össze — ez a fajta fokozatos, jogi köntösbe bújtatott hatalomkoncentráció Közép-Európa XX. századi tapasztalatából is ismerős mintázat.

    Az 1955-ös választás négy pártja közül mára egy sem létezik változatlan formában. A Konstituante épülete és a benne folyt viták nagyrészt feledésbe merültek — a dekrétum viszont, és az általa megnyitott út, máig meghatározza, hogyan gondolkodik Indonézia a hatalom és a választási legitimáció viszonyáról.

    Gyakori kérdések

    Mikor volt Indonézia első szabad választása? 1955. szeptember 29-én (parlamenti) és december 15-én (Alkotmányozó Gyűlés).

    Melyik párt nyerte az 1955-ös választást? A Partai Nasional Indonesia (PNI), Sukarno pártja, a szavazatok mintegy 22 százalékával, szorosan a Masyumi iszlám párt előtt.

    Miért nem tartottak újabb szabad választást 1960-ban? Mert Sukarno elnök 1959. július 5-i dekrétumával feloszlatta az Alkotmányozó Gyűlést, és bevezette a „Vezérelt Demokrácia” rendszerét, amely felfüggesztette a valódi pártversengést.

    Mikor volt Indonézia következő igazán szabad választása? Csak 1999-ben, Suharto 1998-as bukása után — negyvennégy évvel 1955 után.

    Források

  • Egy 700 éves birodalom neve tért vissza

    Indonézia új fővárosának neve, a Nusantara, egyenesen egy 14. századi jávai birodalomból származik. De miért pont ezt a nevet választották — és mit jelent ez valójában?

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 10 perc

    Ha valaki azt hallja, hogy Indonézia épp most épít egy vadonatúj fővárost Borneó szigetének dzsungelében, és ennek a városnak a neve „Nusantara”, könnyen azt hihetné, hogy ez valami modern, csillogó márkanév — mint egy techcég vagy egy új kriptovaluta. Pedig ez a szó jóval öregebb, mint Indonézia maga. Egészen egy 700 éves birodalomig nyúlik vissza, amiről a legtöbb magyar olvasó valószínűleg még sosem hallott: a Majapahitig.

    Ez a cikk arról szól, hogyan lett egy középkori jávai királyságból a mai Indonézia egyik legfontosabb nemzeti szimbóluma — és miért nem is olyan egyszerű ez a történet, mint amilyennek elsőre tűnik.

    Mi is volt pontosan a Majapahit Birodalom?

    A Majapahit egy hindu-buddhista királyság volt, amely nagyjából 1293-tól 1527-ig állt fenn Kelet-Jáván. A hatalmának csúcsán, a 14. század közepén, a birodalom messze a legerősebb állam volt az egész szigetvilágban — a mai Indonézia, Malajzia, Szingapúr, Brunei és a Fülöp-szigetek egy részének területén is befolyással bírt, elsősorban a kereskedelmi útvonalak és a fűszerkereskedelem ellenőrzésén keresztül.

    A birodalom két legfontosabb alakja Hayam Wuruk király és a miniszterelnöke, Gajah Mada volt. Gajah Mada nevéhez fűződik a híres „Palapa-eskü”: azt fogadta, hogy addig nem eszik semmilyen fűszerrel készült ételt — vagyis lemond minden földi élvezetről —, amíg nem hódítja meg a teljes Nusantarát a Majapahit számára. Ez az eskü egy 14. századi óajáva nyelvű krónikában, a Pararaton (Királyok Könyve) és a Nagarakretagama (más néven Desawarnana) című dicsőítő költeményben maradt fenn.

    A birodalom gazdasági ereje nem elsősorban a szárazföldi hódításokból, hanem a tengeri kereskedelem feletti ellenőrzésből fakadt. A termékeny jávai rizsföldek mellett a Majapahit legfontosabb bevételi forrása a fűszerkereskedelem és a hajózási útvonalak felügyelete volt — Nala admirális vezetésével egy erős haditengerészetet tartottak fenn, amely biztosította a kereskedelmi kapcsolatokat egészen Kínáig, Sziámig és a mai Vietnámig. Éppen ez a tengeri, kereskedelmi jellegű hatalomgyakorlás az, ami miatt a birodalom „uralma” a távolabbi szigeteken inkább laza hűbéri-kereskedelmi függést jelentett, semmint közvetlen közigazgatási irányítást — ez a különbségtétel lesz fontos néhány bekezdéssel lentebb.

    Honnan ered maga a „Nusantara” szó?

    Itt jön a nyelvi rész, ami tényleg érdekes. A „nusantara” szó két óajáva elemből áll össze: a „nusa” szigetet jelent, az „antara” pedig külsőt vagy távolit. Vagyis a szó szoros értelemben „külső szigeteket” jelentett — azokat a területeket, amelyek Jáván kívül estek, de amelyeknek a Majapahit elvárása szerint hűbéri hódolattal kellett adóznia a birodalom felé.

    Fontos hangsúlyozni: a Majapahit-kori Nusantara fogalma nem egy egységes, egyenrangú „nemzetet” jelentett, hanem egy hierarchikus viszonyt — Jáva volt a központ, minden más sziget pedig a periféria, amelynek alá kellett vetnie magát. Ez a részlet később, a modern politikai újrahasznosítás során, elég kényes ponttá vált — de erről mindjárt bővebben is szó lesz.

    Érdemes még egy nyelvi finomságot megjegyezni: van olyan indonéz nyelvész és történész, aki szerint a „nusantara” szó nem is pusztán óajáva eredetű, hanem a szanszkrit és az úgynevezett kawi irodalmi nyelv keveredéséből született — ez a kawi nyelv a maláj, jávai, bali, sőt részben a vietnámi kultúrkörben is használatos volt a középkorban. Ez az érvelés azoknak fontos, akik vitatják, hogy a szó kizárólag „jávai tulajdon” lenne — eszerint inkább egy szélesebb, regionális irodalmi hagyomány közös öröksége, nem egyetlen etnikai csoporté.

    Hogyan lett egy középkori birodalomból nemzeti mítosz?

    A Majapahit igazi karrierje nem a 14. században kezdődött, hanem a 20. század elején, amikor Indonézia még csak formálódó eszme volt, nem pedig ország. A holland gyarmat több száz szigetből, több tucat nyelvből és rengeteg különböző kultúrából állt — a függetlenségi mozgalom vezetőinek szüksége volt valamire, ami mindezt egy közös történet köré tudja fonni.

    Az egyik legfontosabb ilyen vezető Muhammad Yamin volt, költő, jogász és később Sukarno egyik minisztere, aki a függetlenségi mozgalom korai szakaszában tudatosan a Majapahit felé fordult, hogy történelmi alapot találjon egy egységes indonéz nemzet ötletéhez. Yamin — és utána szinte az egész indonéz történelemtanítás — azt állította, hogy a Majapahit területi kiterjedése nagyjából megegyezett a mai Indonézia határaival. Ez a kutatók szerint erősen túlzó, sőt félrevezető állítás, ami a Nagarakretagama költemény szándékosan szabad értelmezésén alapul — a valóságban a birodalom befolyása sokkal lazább, kevésbé közvetlen volt a „külső szigeteken”, mint ahogy azt a nacionalista narratíva sugallja.

    Ennek ellenére a mítosz gyökeret vert, és azóta is minden generáció újratermeli. Gajah Mada neve ma szinte mindenhol ott van Indonéziában: az ország első egyeteme, amely 1946-ban, még a függetlenségi háború kellős közepén alakult Yogyakartában, büszkén viseli a nevét. Utcák, hadihajók, egyetemi karok sora kapta ugyanezt a nevet. Gajah Mada a modern indonéz nacionalizmus egyik legfontosabb hőse lett — pedig valójában egy 700 éve halott, jávai udvari miniszterelnökről van szó.

    A mítosz nem állt meg Sukarno korszakánál. Suharto elnök harminckét éves uralma alatt (1967–1998) a Majapahit-örökség tovább erősödött, mint a nemzeti egység és a katonai fegyelem szimbóluma — a hadsereg számos alakulata, valamint a hírszerzés is szívesen hivatkozott a birodalom stratégiai és katonai dicsőségére. A Majapahit ma is olyan élénk téma az indonéz közbeszédben, hogy a kutatók szerint körülötte valóságos internetes összeesküvés-elméletek szövődtek: vannak, akik azt állítják, hogy a birodalom valójában sokkal nagyobb és technológiailag fejlettebb volt, mint amit a hivatalos történetírás elismer, és hogy ezt szándékosan titkolják el a „gyarmati” történetírás hagyományait követő egyetemek. Ez jól mutatja, mekkora érzelmi töltete van ma is ennek a 700 éves birodalomnak Indonéziában.

    Nem álltak meg a Majapahit-nál — volt egy jóval merészebb változat is

    Yamin nem érte be ennyivel. Az 1945-ös alkotmányozó gyűlésen nyíltan azt javasolta, hogy a leendő Indonézia igényt tartson Brit Malájára, Brit Borneóra és Portugál-Timorra is — pontosan azokra a területekre, amelyek egykor a Majapahit befolyási övezetébe tartoztak, legalábbis a nacionalista olvasat szerint. Ez az elképzelés, amit később „Nagy-Indonéziának” is neveztek, sosem valósult meg a maga teljességében, de a gondolatmenet nyomai a mai napig felbukkannak: Sukarno elnök az 1960-as években egyoldalúan átkeresztelte az Indiai-óceánt „Indonéz-óceánra”, és a birodalmi múltra hivatkozva indított konfliktust a frissen alakuló Malajziával — ez volt az úgynevezett Konfrontasi-időszak.

    Miért pont ezt a nevet választották az új fővárosnak?

    Most ugorjunk hatszáz évet előre. Jokowi (Joko Widodo) elnök 2019-ben jelentette be, hogy Indonézia fővárosát átköltözteti a süllyedő, túlzsúfolt Jakartából Kelet-Kalimantanba, Borneó szigetére. 2022 januárjában a parlament elfogadta a törvényt, amely az új várost hivatalosan is Nusantarának nevezte el — maga Jokowi választotta ki ezt a nevet a felmerült javaslatok közül.

    A hivatalos indoklás szerint a név azért esett erre, mert a „Nusantara” évszázadok óta magát a teljes indonéz szigetvilágot szimbolizálja — vagyis nem egyetlen etnikumhoz vagy régióhoz köthető, hanem az egész nemzetet reprezentálja. Ebben van igazság: a szót ma köznapi értelemben tényleg gyakran használják egyszerűen „az indonéz szigetvilág” jelentésben, függetlenül a Majapahit-kori hűbéri felhangoktól.

    De — és itt jön a csavar — sokan pont az ellenkezőjét látják benne. Mivel a szó eredete egyértelműen jávai, és pontosan azt a hierarchikus viszonyt kódolja, amiben Jáva a központ, minden más sziget pedig a periféria, a kritikusok szerint a névválasztás önmagában is megismétli azt a mintát, amit állítólag meg akar haladni: egy jávai birodalom nevét adja egy olyan városnak, amit épp azért építenek Borneón, hogy csökkentsék Jáva túlsúlyát az országban.

    Van-e ennek bármi köze a valósághoz, vagy csak egy szép történet?

    Érdemes tisztán látni: történészek — köztük indonéz kutatók is — régóta figyelmeztetnek arra, hogy a „Majapahit egyenlő a mai Indonézia” egyenlet történelmi hamisítás, még ha jóindulatú, nemzetépítő szándékkal is történt. A Nagarakretagama-vers, amire Yamin és a rá épülő tankönyvek hivatkoznak, egy udvari dicsőítő költemény volt, amelynek célja az volt, hogy felmagasztalja Hayam Wuruk uralkodását — nem pedig az, hogy pontos közigazgatási térképet adjon a birodalom valós hatalmi kiterjedéséről.

    Ez a fajta történelmi csúsztatás persze korántsem egyedi indonéz jelenség — szinte minden modern nemzetállam épített hasonló mítoszokat egy-egy dicső, régmúlt birodalomra, hogy igazolja a saját létjogosultságát. Amit érdemes belőle tanulságként megjegyezni, az az, hogy a történelem és a nemzetépítés kapcsolata sosem egyirányú utca: a politikusok nem egyszerűen „megtalálják” a múltat, hanem aktívan megformálják, hogy az illeszkedjen a jelen igényeihez.

    Mit szólnak mindehhez a helyiek, akiknek a földjén épül a város?

    A szimbolikus vitánál sokkal kézzelfoghatóbb probléma zajlik magán a helyszínen. Az új főváros területén évszázadok óta él egy Balik nevű őslakos közösség, valamint a Paser törzs tagjai — nekik a saját otthonuk, nem pedig egy nemzeti szimbólum a Nusantara. A becslések szerint a projekt legalább húszezer őslakos ember kényszerű áttelepítésével jár, sokan közülük nem rendelkeznek hivatalos földtulajdoni papírokkal, ami komolyan meggyengíti az alkupozíciójukat a kártalanítási tárgyalásokon.

    Egy 68 éves balik asszony, Sernai, aki egész életében ugyanabban a faluban élt, azt mesélte egy 2023-as riportban, hogy a folyó, amiből korábban ittak, mosakodtak és főztek, egy új víztározó építése miatt mára hozzáférhetetlenné vált a számukra — cserébe mindössze körülbelül háromezer dollár kártérítést kapott a családja. A Balik törzsfőnöke, akit Sibukdinnak hívnak, azt mondta, nem is feltétlenül a föld visszaszerzését kéri, csak azt, hogy hagyják békén azt a keveset, ami még megmaradt nekik.

    Ez a kontraszt — egy 700 éves birodalmi dicsőségre hivatkozó, több tízmilliárd dolláros presztízsprojekt egyik oldalon, és néhány ezer olyan ember a másikon, akiknek a mindennapi vízhez jutása múlik ugyanezen az építkezésen — talán a legjobban megmutatja, mennyire nem semleges dolog egy nemzeti mítoszt a gyakorlatba átültetni.

    Mi a helyzet ma a projekttel?

    2026-ra a kép meglehetősen vegyes. A elnöki palota, az Istana Garuda elkészült, és több ezer köztisztviselő költözését tervezik az évre — ugyanakkor az állami finanszírozás drasztikusan visszaesett, a kritikusok pedig egyre nyíltabban attól tartanak, hogy Nusantara végül félkész „szellemvárosként” végzi. A projekt jövője így egyelőre továbbra sem eldöntött — de a névválasztás körüli vita, úgy tűnik, önmagában is jól mutatja, mennyire nehéz egy 700 éves birodalmi örökséget úgy politikai szimbólummá tenni, hogy közben senki ne érezze magát kirekesztve belőle.

    GYIK

    Mikor és hol létezett a Majapahit Birodalom? Kelet-Jáván, nagyjából 1293-tól 1527-ig állt fenn, hatalmának csúcspontját a 14. század közepén, Hayam Wuruk és Gajah Mada idején érte el.

    Ki volt Gajah Mada? A Majapahit miniszterelnöke, akinek nevéhez a híres Palapa-eskü fűződik — ma az indonéz nacionalizmus egyik legfontosabb hőse, számos intézmény és hely viseli a nevét.

    Miért pont Nusantara lett Indonézia új fővárosának neve? Jokowi elnök 2022-ben azért választotta ezt a nevet, mert szimbolikusan az egész indonéz szigetvilágot jelenti — bár a szó eredete kifejezetten jávai-központú, ami vitákat is kiváltott.

    Igaz-e, hogy a Majapahit határai megegyeztek a mai Indonéziával? Nem — ez egy 20. századi nacionalista túlzás, amit történészek régóta cáfolnak; a birodalom valós befolyása a „külső szigeteken” jóval lazább volt, mint amit a hivatalos történetírás sugall.

    Források

  • Hogyan kényszerült térdre Hollandia?

    Hogyan kényszerítette térdre az ENSZ és Washington Hollandiát?

    Indonézia 1945 augusztusában kikiáltotta a függetlenségét — de Hollandia négy évig nem volt hajlandó tudomásul venni ezt. A háborút végül nem a csatatéren, hanem New Yorkban és Washingtonban döntötték el.

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 10 perc

    1. augusztus 17-én Soekarno és Mohammad Hatta egy jakartai házban felolvasott egy rövid, alig két mondatos nyilatkozatot, amiben kikiáltották Indonézia függetlenségét. Hollandia ezt egyszerűen nem vette tudomásul. A következő négy évben a holland kormány kétszer is hadsereget küldött a visszahódítására — és mindkétszer elveszítette a nemzetközi diplomáciai csatát, még mielőtt a katonai csatát megnyerhette volna. Ez a cikk arról szól, hogyan zajlott ez a diplomáciai háború, és miért végül nem a fegyverek, hanem az ENSZ Biztonsági Tanácsa és az amerikai Külügyminisztérium döntötte el Indonézia sorsát.

    Hogyan kezdődött a konfliktus 1945 után?

    A japán megszállás 1945 augusztusi véget érésekor Indonézia egy pillanatra hatalmi vákumba került. Soekarno és Hatta kihasználta ezt, és kikiáltotta a köztársaságot, még mielőtt a szövetségesek — vagy a visszatérni készülő hollandok — egyáltalán megjelenhettek volna a szigetvilágban. Hollandia azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt: a gyarmat gazdasági jelentősége (kőolaj, gumi, kávé) és presztízse akkora tétet jelentett, hogy a hágai kormány szinte azonnal csapatokat kezdett a térségbe küldeni — a haderő 20 ezerről 150 ezer főre duzzadt pár hónap alatt.

    1946-ban a holland gyarmati kormányzó, Hubertus van Mook tárgyalásokba kezdett a köztársasággal, és egy Hollandia vezette holland–indonéz uniót javasolt. Ez lett a Linggadjati-egyezmény, amit a köztársaság elvben elfogadott — de a végrehajtása körül azonnal viták kezdődtek. Hollandia türelmetlen lett, és 1947. július 20-án megindította azt, amit maga „rendőri akciónak” (politionele actie) nevezett — valójában egy nagyszabású katonai offenzívát Jáva és Szumátra ellen.

    Érdemes megjegyezni, hogy a köztársaság nemzetközi elismertsége már ekkor sem volt légüres tér: Egyiptom 1947 júniusában, alig néhány héttel az első holland offenzíva előtt, az elsők között ismerte el hivatalosan Indonézia függetlenségét, amit hamarosan több más arab ország is követett. Ez a gesztus azért volt jelentős, mert megmutatta, hogy a fiatal köztársaságnak már ekkor voltak nemzetközi szövetségesei a nyugati nagyhatalmakon kívül — méghozzá olyan országok, amelyek maguk is frissen szabadultak fel a gyarmati uralom alól, vagy éppen azért küzdöttek.

    Miért avatkozott be az ENSZ Biztonsági Tanácsa?

    Itt kezdődik a történet igazán érdekes fejezete. Tíz nappal az első holland offenzíva után, 1947. július 30-án Ausztrália — amely már ekkor is diplomáciai szövetségese volt a fiatal indonéz köztársaságnak — az ENSZ Alapokmányának 39. cikkelyére hivatkozva a béke megsértéseként vitte az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé. Ez volt az első alkalom, hogy egy gyarmati háborút formálisan az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vittek — önmagában is precedens értékű lépés, amely megmutatta, hogy a második világháború utáni új nemzetközi rend többé nem tekinti a gyarmati ügyeket „belügynek”.

    A Biztonsági Tanács 1947. augusztus 1-jén elfogadta a 27-es számú határozatát, amely tűzszünetet követelt. Ezt hamarosan egy sokkal fontosabb lépés követte: augusztus 25-én a Tanács létrehozta a „Jószolgálati Bizottságot” (Committee of Good Offices, indonézül Komite Tiga Negara — Három Nemzet Bizottsága), amely három országból állt: az újonnan megalakult Indonéz köztársaság választotta Ausztráliát, Hollandia választotta Belgiumot, a kettő pedig közösen az Egyesült Államokat kérte fel harmadik, semleges tagnak.

    Mit csinált valójában a Jószolgálati Bizottság?

    Mit csinált valójában a Jószolgálati Bizottság?

    A bizottság nem békebíróság volt, hanem közvetítő testület — de a puszta léte is megváltoztatta az erőviszonyokat. Amíg korábban Hollandia egy gyengébb, elszigetelt féllel állt szemben, mostantól minden lépését három ország, köztük a leendő szuperhatalom, az Egyesült Államok figyelte. Az amerikai képviselő, Frank Graham szenátor vezetésével a bizottság 1948 januárjában tető alá hozta a Renville-egyezményt egy amerikai hadihajó fedélzetén (innen a neve), amely új tűzszüneti vonalat — az úgynevezett Van Mook-vonalat — jelölt ki, és elvi keretet adott egy jövőbeli politikai rendezéshez.

    Frank Graham egyébként maga is szimbolikus figura volt ebben a történetben: az Egyesült Államok déli államaiból érkező, a polgárjogi mozgalom mellett elkötelezett szenátorként nevezték ki a bizottságba, és a korabeli feljegyzések szerint személyesen is egyre inkább együttérzett a Indonézia ügyével, ahogy közelebbről megismerte a helyzetet. Ez a fajta személyes elköteleződés a diplomaták részéről nem volt elhanyagolható tényező — a Jószolgálati Bizottság tagjai idővel maguk is nyomást gyakoroltak saját kormányaikra, hogy keményebben lépjenek fel Hollandiával szemben.

    Az egyezmény azonban törékeny volt. A köztársaság területi engedményeket kényszerült tenni, ami otthon komoly belpolitikai feszültséget okozott — ez vezetett többek között az 1948-as Madiun-lázadáshoz, amikor a Musso vezette kommunista párt megpróbálta megdönteni a köztársasági kormányt Kelet-Jáván. Fontos adalék, hogy a köztársaság ezt a lázadást saját erőből, néhány hónap alatt leverte — ez a részlet később, a hidegháború kiéleződésével, komoly szerepet játszott abban, hogy Washington egyre inkább megbízhatónak, nem pedig kommunista fenyegetésnek látta Soekarno kormányát.

    A Madiun-lázadás elfojtása diplomáciai szempontból valóságos ajándék volt a köztársaság számára, még akkor is, ha ezt aligha így élték meg a résztvevők. Az amerikai diplomaták — akik korábban attól tartottak, hogy egy független Indonézia könnyen a kommunista tábor felé sodródhat — most azt látták, hogy a köztársasági kormány maga is hajlandó és képes fellépni a hazai kommunista mozgalommal szemben, méghozzá külső segítség nélkül. Ez alapjaiban változtatta meg azt a keretet, ahogyan Washington a konfliktust értelmezte: a kérdés innentől nem az volt, hogy „megbízható-e Soekarno”, hanem hogy „megéri-e Hollandiát tovább támogatni egy olyan háborúban, amit úgysem tud megnyerni”.

    Mi történt a második holland offenzíva idején, 1948 decemberében?

    Hollandia türelme itt is elfogyott. 1948. december 19-én, „Kraai hadművelet” (Operatie Kraai, azaz Varjú hadművelet) néven újabb, ezúttal még nagyobb szabású támadást indítottak: elfoglalták a fiatal állam akkori fővárosát, Yogyakartát, és fogságba ejtették magát Soekarnót, Hattát és a kormány több más vezetőjét is.

    Ez a lépés lett a fordulópont. A nemzetközi közvélemény — amely az első offenzíva idején még megosztott volt — most egyértelműen az indonéz fél mellé állt. India miniszterelnöke, Jawaharlal Nehru New Delhibe hívta össze az ázsiai és afrikai országok konferenciáját 1949 januárjában, amely nyíltan elítélte a holland lépést. A konferencián tizenkilenc ország képviseltette magát, és a záródokumentum egyenesen az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult azzal a követeléssel, hogy azonnal és feltétel nélkül állítsák helyre Soekarnóék kormányát. Ez volt az egyik legkorábbi eset, hogy a frissen független vagy még gyarmati sorban lévő ázsiai országok közösen, saját kezdeményezésükre léptek fel egy nemzetközi ügyben — jó néhány évvel azelőtt, hogy 1955-ben, Bandungban formálisan is megalakult volna az el nem kötelezettek mozgalmának előfutára.

    Az Egyesült Államokban a Kongresszus és a State Department egyaránt felháborodottan reagált: a hollandok éppen azt az érvelést cáfolták meg saját tetteikkel, amivel korábban a nyugati támogatást kérték — hogy ők a „felelős”, stabilitást hozó fél a régióban.

    Hogyan fordult az amerikai politika Hollandia ellen?

    Ez a rész a cikk címében ígért lényeg. 1946 és 1948 közepe között Washington politikája alapvetően Hollandia-párti volt: az európai újjáépítés és a holland mint hidegháborús szövetséges fontosabbnak számított, mint az indonéz függetlenség ügye. Az amerikai diplomácia ugyan elvben elítélte az erőszakos megoldásokat, de gyakorlatban nem volt hajlandó komolyan fellépni Hollandia ellen — Robert A. Lovett külügyminiszter-helyettes 1947-ben csupán annyit közölt a hollandokkal, hogy Washington nem fogja megvédeni őket az ENSZ esetleges szankcióitól, ha folytatják a tűzszünetsértő akciókat.

    A második rendőri akció után ez a hozzáállás gyökeresen megváltozott. A State Department immár egyértelműen úgy látta, hogy Hollandia katonailag nem képes megnyerni ezt a háborút, és a folytatódó konfliktus csak azt kockáztatja, hogy a régió a Szovjetunió vagy Kína felé fordul — pontosan az ellenkezője annak, amit a hidegháborús stratégia megkövetelt volna. Az amerikai döntéshozók végső eszközként a Marshall-terv segélyeit vetették be: nyíltan közölték Hágával, hogy amennyiben nem egyeznek bele Indonézia függetlenségébe, leállítják az európai újjáépítési támogatás azon részét, amit a hollandok az indonéziai hadviselésre fordítottak.

    Ez a fenyegetés — a gazdaságilag kimerült, háború utáni Hollandia számára létfontosságú segély megvonásának lehetősége — bizonyult a végső, döntő nyomásnak. Az ENSZ Biztonsági Tanács 1949. január 28-án elfogadta a 67-es számú határozatot, amely követelte a holland csapatok kivonását, a fogságba ejtett vezetők szabadon bocsátását, és a legitim indonéz kormány helyreállítását.

    Hogyan zárult le a háború?

    A nyomás hatására Hollandia 1949 augusztusában tárgyalóasztalhoz ült a Hágai Kerekasztal-konferencián. A tárgyalások eredményeként 1949. december 27-én Hollandia hivatalosan is átadta a szuverenitást az újonnan létrehozott Indonéz Egyesült Államoknak (amely rövid időn belül egységes köztársasággá alakult át). Ezzel formálisan lezárult egy négyéves háború, amelyben a döntő csaták valójában nem Jáva dzsungeleiben, hanem New York-i és washingtoni tárgyalótermekben dőltek el.

    A megállapodás azonban korántsem volt olyan tiszta győzelem, mint amilyennek elsőre tűnhet. A hollandok ragaszkodtak hozzá, hogy a formálisan függetlenné váló ország egy laza, szövetségi szerkezetű „Indonéz Egyesült Államok” (Republik Indonesia Serikat) formájában jöjjön létre — ez a struktúra jól szolgálta a holland érdekeket, mert megkönnyítette volna a gazdasági befolyás fenntartását a különálló tagállamokon keresztül. Az új ország ráadásul kénytelen volt átvállalni a korábbi holland gyarmati kormányzat teljes államadósságát is, ami hatalmas pénzügyi terhet rakott a frissen függetlenné vált gazdaságra. A szövetségi berendezkedés végül nem bizonyult tartósnak: alig fél évvel később, 1950 augusztusában a tagállamok többsége csatlakozott a központi köztársasághoz, és létrejött az egységes Indonéz Köztársaság, amit ma ismerünk.

    Volt egy jelentős kivétel: Nyugat-Új-Guinea kérdését a Hágai Kerekasztal-konferencián nem sikerült rendezni, Hollandia ezt a területet megtartotta magának — ez a nézeteltérés egészen 1962-ig, az úgynevezett nyugat-iráni válságig húzódott, és külön fejezetet érdemelne.

    Miért fontos ez ma is?

    Ennek a történetnek van egy tanulsága, ami messze túlmutat Indonézián. Ez volt az első olyan eset, amikor egy gyarmati hatalom nem katonai vereség, hanem multilaterális diplomáciai és gazdasági nyomás miatt volt kénytelen feladni egy gyarmatát — ez a minta aztán a következő két évtizedben, a nagy dekolonizációs hullám idején számtalanszor megismétlődött. Az is figyelemre méltó, hogy egy frissen alakult nemzetközi szervezet, az ENSZ, ilyen korán, ilyen kézzelfoghatóan tudta bizonyítani a relevanciáját — pontosan abban a pillanatban, amikor sokan kételkedtek abban, hogy egyáltalán képes lesz túlélni a Népszövetség bukása utáni bizalmatlanságot.

    Van egy másik, kevésbé kényelmes tanulság is: az, hogy Washington döntését végig sokkal inkább hidegháborús számítás, mint elvi antikolonialista meggyőződés vezérelte. Az Egyesült Államok nem azért állt Indonézia mellé, mert elutasította a gyarmatosítást — hiszen 1948 közepéig kifejezetten a hollandokat támogatta —, hanem azért, mert egy elhúzódó háború Délkelet-Ázsiában, egy gazdaságilag legyengült Hollandiával a háttérben, sokkal nagyobb kockázatot jelentett a saját hidegháborús stratégiájára nézve, mint egy független, de nem kommunista Indonézia. Ez a fajta pragmatikus, önérdek-vezérelt döntéshozatal aztán a következő évtizedekben újra és újra megjelent az amerikai külpolitikában — Indonézia esete csak az egyik legkorábbi és legtisztább példája ennek a mintázatnak.

    GYIK

    Mikor kiáltották ki Indonézia függetlenségét? 1945. augusztus 17-én, Soekarno és Mohammad Hatta jelentette be Jakartában — de Hollandia csak 1949. december 27-én ismerte el hivatalosan.

    Mi volt a „rendőri akció”? A holland kormány így nevezte az Indonézia elleni két nagyszabású katonai offenzíváját (1947 júliusában és 1948 decemberében), elkerülve a „háború” szó hivatalos használatát.

    Milyen szerepe volt pontosan az Egyesült Államoknak? Az USA kezdetben Hollandia-párti volt, majd 1948 végétől nyomás alá helyezte Hágát, végül a Marshall-terv segélyeinek megvonásával fenyegetőzve kényszerítette ki a holland visszavonulást.

    Mi lett Nyugat-Új-Guineával? Ezt a területet Hollandia 1949-ben megtartotta, és csak 1962-ben, egy külön nemzetközi válság után adta át Indonéziának.

    Források