Hogyan kényszerült térdre Hollandia?

Hogyan kényszerítette térdre az ENSZ és Washington Hollandiát?

Indonézia 1945 augusztusában kikiáltotta a függetlenségét — de Hollandia négy évig nem volt hajlandó tudomásul venni ezt. A háborút végül nem a csatatéren, hanem New Yorkban és Washingtonban döntötték el.

Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 10 perc

1945. augusztus 17-én Soekarno és Mohammad Hatta egy jakartai házban felolvasott egy rövid, alig két mondatos nyilatkozatot, amiben kikiáltották Indonézia függetlenségét. Hollandia ezt egyszerűen nem vette tudomásul. A következő négy évben a holland kormány kétszer is hadsereget küldött a visszahódítására — és mindkétszer elveszítette a nemzetközi diplomáciai csatát, még mielőtt a katonai csatát megnyerhette volna. Ez a cikk arról szól, hogyan zajlott ez a diplomáciai háború, és miért végül nem a fegyverek, hanem az ENSZ Biztonsági Tanácsa és az amerikai Külügyminisztérium döntötte el Indonézia sorsát.

Hogyan kezdődött a konfliktus 1945 után?

A japán megszállás 1945 augusztusi véget érésekor Indonézia egy pillanatra hatalmi vákumba került. Soekarno és Hatta kihasználta ezt, és kikiáltotta a köztársaságot, még mielőtt a szövetségesek — vagy a visszatérni készülő hollandok — egyáltalán megjelenhettek volna a szigetvilágban. Hollandia azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt: a gyarmat gazdasági jelentősége (kőolaj, gumi, kávé) és presztízse akkora tétet jelentett, hogy a hágai kormány szinte azonnal csapatokat kezdett a térségbe küldeni — a haderő 20 ezerről 150 ezer főre duzzadt pár hónap alatt.

1946-ban a holland gyarmati kormányzó, Hubertus van Mook tárgyalásokba kezdett a köztársasággal, és egy Hollandia vezette holland–indonéz uniót javasolt. Ez lett a Linggadjati-egyezmény, amit a köztársaság elvben elfogadott — de a végrehajtása körül azonnal viták kezdődtek. Hollandia türelmetlen lett, és 1947. július 20-án megindította azt, amit maga „rendőri akciónak” (politionele actie) nevezett — valójában egy nagyszabású katonai offenzívát Jáva és Szumátra ellen.

Érdemes megjegyezni, hogy a köztársaság nemzetközi elismertsége már ekkor sem volt légüres tér: Egyiptom 1947 júniusában, alig néhány héttel az első holland offenzíva előtt, az elsők között ismerte el hivatalosan Indonézia függetlenségét, amit hamarosan több más arab ország is követett. Ez a gesztus azért volt jelentős, mert megmutatta, hogy a fiatal köztársaságnak már ekkor voltak nemzetközi szövetségesei a nyugati nagyhatalmakon kívül — méghozzá olyan országok, amelyek maguk is frissen szabadultak fel a gyarmati uralom alól, vagy éppen azért küzdöttek.

Miért avatkozott be az ENSZ Biztonsági Tanácsa?

Itt kezdődik a történet igazán érdekes fejezete. Tíz nappal az első holland offenzíva után, 1947. július 30-án Ausztrália — amely már ekkor is diplomáciai szövetségese volt a fiatal indonéz köztársaságnak — az ENSZ Alapokmányának 39. cikkelyére hivatkozva a béke megsértéseként vitte az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé. Ez volt az első alkalom, hogy egy gyarmati háborút formálisan az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vittek — önmagában is precedens értékű lépés, amely megmutatta, hogy a második világháború utáni új nemzetközi rend többé nem tekinti a gyarmati ügyeket „belügynek”.

A Biztonsági Tanács 1947. augusztus 1-jén elfogadta a 27-es számú határozatát, amely tűzszünetet követelt. Ezt hamarosan egy sokkal fontosabb lépés követte: augusztus 25-én a Tanács létrehozta a „Jószolgálati Bizottságot” (Committee of Good Offices, indonézül Komite Tiga Negara — Három Nemzet Bizottsága), amely három országból állt: az újonnan megalakult Indonéz köztársaság választotta Ausztráliát, Hollandia választotta Belgiumot, a kettő pedig közösen az Egyesült Államokat kérte fel harmadik, semleges tagnak.

Mit csinált valójában a Jószolgálati Bizottság?

Mit csinált valójában a Jószolgálati Bizottság?

A bizottság nem békebíróság volt, hanem közvetítő testület — de a puszta léte is megváltoztatta az erőviszonyokat. Amíg korábban Hollandia egy gyengébb, elszigetelt féllel állt szemben, mostantól minden lépését három ország, köztük a leendő szuperhatalom, az Egyesült Államok figyelte. Az amerikai képviselő, Frank Graham szenátor vezetésével a bizottság 1948 januárjában tető alá hozta a Renville-egyezményt egy amerikai hadihajó fedélzetén (innen a neve), amely új tűzszüneti vonalat — az úgynevezett Van Mook-vonalat — jelölt ki, és elvi keretet adott egy jövőbeli politikai rendezéshez.

Frank Graham egyébként maga is szimbolikus figura volt ebben a történetben: az Egyesült Államok déli államaiból érkező, a polgárjogi mozgalom mellett elkötelezett szenátorként nevezték ki a bizottságba, és a korabeli feljegyzések szerint személyesen is egyre inkább együttérzett a Indonézia ügyével, ahogy közelebbről megismerte a helyzetet. Ez a fajta személyes elköteleződés a diplomaták részéről nem volt elhanyagolható tényező — a Jószolgálati Bizottság tagjai idővel maguk is nyomást gyakoroltak saját kormányaikra, hogy keményebben lépjenek fel Hollandiával szemben.

Az egyezmény azonban törékeny volt. A köztársaság területi engedményeket kényszerült tenni, ami otthon komoly belpolitikai feszültséget okozott — ez vezetett többek között az 1948-as Madiun-lázadáshoz, amikor a Musso vezette kommunista párt megpróbálta megdönteni a köztársasági kormányt Kelet-Jáván. Fontos adalék, hogy a köztársaság ezt a lázadást saját erőből, néhány hónap alatt leverte — ez a részlet később, a hidegháború kiéleződésével, komoly szerepet játszott abban, hogy Washington egyre inkább megbízhatónak, nem pedig kommunista fenyegetésnek látta Soekarno kormányát.

A Madiun-lázadás elfojtása diplomáciai szempontból valóságos ajándék volt a köztársaság számára, még akkor is, ha ezt aligha így élték meg a résztvevők. Az amerikai diplomaták — akik korábban attól tartottak, hogy egy független Indonézia könnyen a kommunista tábor felé sodródhat — most azt látták, hogy a köztársasági kormány maga is hajlandó és képes fellépni a hazai kommunista mozgalommal szemben, méghozzá külső segítség nélkül. Ez alapjaiban változtatta meg azt a keretet, ahogyan Washington a konfliktust értelmezte: a kérdés innentől nem az volt, hogy „megbízható-e Soekarno”, hanem hogy „megéri-e Hollandiát tovább támogatni egy olyan háborúban, amit úgysem tud megnyerni”.

Mi történt a második holland offenzíva idején, 1948 decemberében?

Hollandia türelme itt is elfogyott. 1948. december 19-én, „Kraai hadművelet” (Operatie Kraai, azaz Varjú hadművelet) néven újabb, ezúttal még nagyobb szabású támadást indítottak: elfoglalták a fiatal állam akkori fővárosát, Yogyakartát, és fogságba ejtették magát Soekarnót, Hattát és a kormány több más vezetőjét is.

Ez a lépés lett a fordulópont. A nemzetközi közvélemény — amely az első offenzíva idején még megosztott volt — most egyértelműen az indonéz fél mellé állt. India miniszterelnöke, Jawaharlal Nehru New Delhibe hívta össze az ázsiai és afrikai országok konferenciáját 1949 januárjában, amely nyíltan elítélte a holland lépést. A konferencián tizenkilenc ország képviseltette magát, és a záródokumentum egyenesen az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult azzal a követeléssel, hogy azonnal és feltétel nélkül állítsák helyre Soekarnóék kormányát. Ez volt az egyik legkorábbi eset, hogy a frissen független vagy még gyarmati sorban lévő ázsiai országok közösen, saját kezdeményezésükre léptek fel egy nemzetközi ügyben — jó néhány évvel azelőtt, hogy 1955-ben, Bandungban formálisan is megalakult volna az el nem kötelezettek mozgalmának előfutára.

Az Egyesült Államokban a Kongresszus és a State Department egyaránt felháborodottan reagált: a hollandok éppen azt az érvelést cáfolták meg saját tetteikkel, amivel korábban a nyugati támogatást kérték — hogy ők a „felelős”, stabilitást hozó fél a régióban.

Hogyan fordult az amerikai politika Hollandia ellen?

Ez a rész a cikk címében ígért lényeg. 1946 és 1948 közepe között Washington politikája alapvetően Hollandia-párti volt: az európai újjáépítés és a holland mint hidegháborús szövetséges fontosabbnak számított, mint az indonéz függetlenség ügye. Az amerikai diplomácia ugyan elvben elítélte az erőszakos megoldásokat, de gyakorlatban nem volt hajlandó komolyan fellépni Hollandia ellen — Robert A. Lovett külügyminiszter-helyettes 1947-ben csupán annyit közölt a hollandokkal, hogy Washington nem fogja megvédeni őket az ENSZ esetleges szankcióitól, ha folytatják a tűzszünetsértő akciókat.

A második rendőri akció után ez a hozzáállás gyökeresen megváltozott. A State Department immár egyértelműen úgy látta, hogy Hollandia katonailag nem képes megnyerni ezt a háborút, és a folytatódó konfliktus csak azt kockáztatja, hogy a régió a Szovjetunió vagy Kína felé fordul — pontosan az ellenkezője annak, amit a hidegháborús stratégia megkövetelt volna. Az amerikai döntéshozók végső eszközként a Marshall-terv segélyeit vetették be: nyíltan közölték Hágával, hogy amennyiben nem egyeznek bele Indonézia függetlenségébe, leállítják az európai újjáépítési támogatás azon részét, amit a hollandok az indonéziai hadviselésre fordítottak.

Ez a fenyegetés — a gazdaságilag kimerült, háború utáni Hollandia számára létfontosságú segély megvonásának lehetősége — bizonyult a végső, döntő nyomásnak. Az ENSZ Biztonsági Tanács 1949. január 28-án elfogadta a 67-es számú határozatot, amely követelte a holland csapatok kivonását, a fogságba ejtett vezetők szabadon bocsátását, és a legitim indonéz kormány helyreállítását.

Hogyan zárult le a háború?

A nyomás hatására Hollandia 1949 augusztusában tárgyalóasztalhoz ült a Hágai Kerekasztal-konferencián. A tárgyalások eredményeként 1949. december 27-én Hollandia hivatalosan is átadta a szuverenitást az újonnan létrehozott Indonéz Egyesült Államoknak (amely rövid időn belül egységes köztársasággá alakult át). Ezzel formálisan lezárult egy négyéves háború, amelyben a döntő csaták valójában nem Jáva dzsungeleiben, hanem New York-i és washingtoni tárgyalótermekben dőltek el.

A megállapodás azonban korántsem volt olyan tiszta győzelem, mint amilyennek elsőre tűnhet. A hollandok ragaszkodtak hozzá, hogy a formálisan függetlenné váló ország egy laza, szövetségi szerkezetű „Indonéz Egyesült Államok” (Republik Indonesia Serikat) formájában jöjjön létre — ez a struktúra jól szolgálta a holland érdekeket, mert megkönnyítette volna a gazdasági befolyás fenntartását a különálló tagállamokon keresztül. Az új ország ráadásul kénytelen volt átvállalni a korábbi holland gyarmati kormányzat teljes államadósságát is, ami hatalmas pénzügyi terhet rakott a frissen függetlenné vált gazdaságra. A szövetségi berendezkedés végül nem bizonyult tartósnak: alig fél évvel később, 1950 augusztusában a tagállamok többsége csatlakozott a központi köztársasághoz, és létrejött az egységes Indonéz Köztársaság, amit ma ismerünk.

Volt egy jelentős kivétel: Nyugat-Új-Guinea kérdését a Hágai Kerekasztal-konferencián nem sikerült rendezni, Hollandia ezt a területet megtartotta magának — ez a nézeteltérés egészen 1962-ig, az úgynevezett nyugat-iráni válságig húzódott, és külön fejezetet érdemelne.

Miért fontos ez ma is?

Ennek a történetnek van egy tanulsága, ami messze túlmutat Indonézián. Ez volt az első olyan eset, amikor egy gyarmati hatalom nem katonai vereség, hanem multilaterális diplomáciai és gazdasági nyomás miatt volt kénytelen feladni egy gyarmatát — ez a minta aztán a következő két évtizedben, a nagy dekolonizációs hullám idején számtalanszor megismétlődött. Az is figyelemre méltó, hogy egy frissen alakult nemzetközi szervezet, az ENSZ, ilyen korán, ilyen kézzelfoghatóan tudta bizonyítani a relevanciáját — pontosan abban a pillanatban, amikor sokan kételkedtek abban, hogy egyáltalán képes lesz túlélni a Népszövetség bukása utáni bizalmatlanságot.

Van egy másik, kevésbé kényelmes tanulság is: az, hogy Washington döntését végig sokkal inkább hidegháborús számítás, mint elvi antikolonialista meggyőződés vezérelte. Az Egyesült Államok nem azért állt Indonézia mellé, mert elutasította a gyarmatosítást — hiszen 1948 közepéig kifejezetten a hollandokat támogatta —, hanem azért, mert egy elhúzódó háború Délkelet-Ázsiában, egy gazdaságilag legyengült Hollandiával a háttérben, sokkal nagyobb kockázatot jelentett a saját hidegháborús stratégiájára nézve, mint egy független, de nem kommunista Indonézia. Ez a fajta pragmatikus, önérdek-vezérelt döntéshozatal aztán a következő évtizedekben újra és újra megjelent az amerikai külpolitikában — Indonézia esete csak az egyik legkorábbi és legtisztább példája ennek a mintázatnak.

GYIK

Mikor kiáltották ki Indonézia függetlenségét? 1945. augusztus 17-én, Soekarno és Mohammad Hatta jelentette be Jakartában — de Hollandia csak 1949. december 27-én ismerte el hivatalosan.

Mi volt a „rendőri akció”? A holland kormány így nevezte az Indonézia elleni két nagyszabású katonai offenzíváját (1947 júliusában és 1948 decemberében), elkerülve a „háború” szó hivatalos használatát.

Milyen szerepe volt pontosan az Egyesült Államoknak? Az USA kezdetben Hollandia-párti volt, majd 1948 végétől nyomás alá helyezte Hágát, végül a Marshall-terv segélyeinek megvonásával fenyegetőzve kényszerítette ki a holland visszavonulást.

Mi lett Nyugat-Új-Guineával? Ezt a területet Hollandia 1949-ben megtartotta, és csak 1962-ben, egy külön nemzetközi válság után adta át Indonéziának.

Források

• Az indonéz forradalom és az ENSZ szerepe: The Indonesian Revolution and the United Nations, INSITE: Asia (UNC)
• Az amerikai szerepvállalás részletei: The Birth of the Indonesian Nation, 1945–1949: Perspectives on the Role of the United States, USINDO
• Az ENSZ Jószolgálati Bizottságának létrejötte: Good Offices Committee, Britannica
• Ausztrália szerepe a Biztonsági Tanácshoz fordulásban: Australia’s Role in Indonesia’s Independence, 70 Years Indonesia-Australia
• Az amerikai külpolitika fordulata 1948 után: Before the Quagmire — Indonesia chapter
• Az ENSZ BT 1949. januári 67-es határozatának szövege: S/RES/67 (1949), ENSZ digitális könyvtár
• Összefoglaló a háború lezárásáról: Indonesia Regains Its Independence, EBSCO Research Starters