Ayang

Címke: hidegháború

  • Hogyan kényszerült térdre Hollandia?

    Hogyan kényszerítette térdre az ENSZ és Washington Hollandiát?

    Indonézia 1945 augusztusában kikiáltotta a függetlenségét — de Hollandia négy évig nem volt hajlandó tudomásul venni ezt. A háborút végül nem a csatatéren, hanem New Yorkban és Washingtonban döntötték el.

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 10 perc

    1. augusztus 17-én Soekarno és Mohammad Hatta egy jakartai házban felolvasott egy rövid, alig két mondatos nyilatkozatot, amiben kikiáltották Indonézia függetlenségét. Hollandia ezt egyszerűen nem vette tudomásul. A következő négy évben a holland kormány kétszer is hadsereget küldött a visszahódítására — és mindkétszer elveszítette a nemzetközi diplomáciai csatát, még mielőtt a katonai csatát megnyerhette volna. Ez a cikk arról szól, hogyan zajlott ez a diplomáciai háború, és miért végül nem a fegyverek, hanem az ENSZ Biztonsági Tanácsa és az amerikai Külügyminisztérium döntötte el Indonézia sorsát.

    Hogyan kezdődött a konfliktus 1945 után?

    A japán megszállás 1945 augusztusi véget érésekor Indonézia egy pillanatra hatalmi vákumba került. Soekarno és Hatta kihasználta ezt, és kikiáltotta a köztársaságot, még mielőtt a szövetségesek — vagy a visszatérni készülő hollandok — egyáltalán megjelenhettek volna a szigetvilágban. Hollandia azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt: a gyarmat gazdasági jelentősége (kőolaj, gumi, kávé) és presztízse akkora tétet jelentett, hogy a hágai kormány szinte azonnal csapatokat kezdett a térségbe küldeni — a haderő 20 ezerről 150 ezer főre duzzadt pár hónap alatt.

    1946-ban a holland gyarmati kormányzó, Hubertus van Mook tárgyalásokba kezdett a köztársasággal, és egy Hollandia vezette holland–indonéz uniót javasolt. Ez lett a Linggadjati-egyezmény, amit a köztársaság elvben elfogadott — de a végrehajtása körül azonnal viták kezdődtek. Hollandia türelmetlen lett, és 1947. július 20-án megindította azt, amit maga „rendőri akciónak” (politionele actie) nevezett — valójában egy nagyszabású katonai offenzívát Jáva és Szumátra ellen.

    Érdemes megjegyezni, hogy a köztársaság nemzetközi elismertsége már ekkor sem volt légüres tér: Egyiptom 1947 júniusában, alig néhány héttel az első holland offenzíva előtt, az elsők között ismerte el hivatalosan Indonézia függetlenségét, amit hamarosan több más arab ország is követett. Ez a gesztus azért volt jelentős, mert megmutatta, hogy a fiatal köztársaságnak már ekkor voltak nemzetközi szövetségesei a nyugati nagyhatalmakon kívül — méghozzá olyan országok, amelyek maguk is frissen szabadultak fel a gyarmati uralom alól, vagy éppen azért küzdöttek.

    Miért avatkozott be az ENSZ Biztonsági Tanácsa?

    Itt kezdődik a történet igazán érdekes fejezete. Tíz nappal az első holland offenzíva után, 1947. július 30-án Ausztrália — amely már ekkor is diplomáciai szövetségese volt a fiatal indonéz köztársaságnak — az ENSZ Alapokmányának 39. cikkelyére hivatkozva a béke megsértéseként vitte az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé. Ez volt az első alkalom, hogy egy gyarmati háborút formálisan az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vittek — önmagában is precedens értékű lépés, amely megmutatta, hogy a második világháború utáni új nemzetközi rend többé nem tekinti a gyarmati ügyeket „belügynek”.

    A Biztonsági Tanács 1947. augusztus 1-jén elfogadta a 27-es számú határozatát, amely tűzszünetet követelt. Ezt hamarosan egy sokkal fontosabb lépés követte: augusztus 25-én a Tanács létrehozta a „Jószolgálati Bizottságot” (Committee of Good Offices, indonézül Komite Tiga Negara — Három Nemzet Bizottsága), amely három országból állt: az újonnan megalakult Indonéz köztársaság választotta Ausztráliát, Hollandia választotta Belgiumot, a kettő pedig közösen az Egyesült Államokat kérte fel harmadik, semleges tagnak.

    Mit csinált valójában a Jószolgálati Bizottság?

    Mit csinált valójában a Jószolgálati Bizottság?

    A bizottság nem békebíróság volt, hanem közvetítő testület — de a puszta léte is megváltoztatta az erőviszonyokat. Amíg korábban Hollandia egy gyengébb, elszigetelt féllel állt szemben, mostantól minden lépését három ország, köztük a leendő szuperhatalom, az Egyesült Államok figyelte. Az amerikai képviselő, Frank Graham szenátor vezetésével a bizottság 1948 januárjában tető alá hozta a Renville-egyezményt egy amerikai hadihajó fedélzetén (innen a neve), amely új tűzszüneti vonalat — az úgynevezett Van Mook-vonalat — jelölt ki, és elvi keretet adott egy jövőbeli politikai rendezéshez.

    Frank Graham egyébként maga is szimbolikus figura volt ebben a történetben: az Egyesült Államok déli államaiból érkező, a polgárjogi mozgalom mellett elkötelezett szenátorként nevezték ki a bizottságba, és a korabeli feljegyzések szerint személyesen is egyre inkább együttérzett a Indonézia ügyével, ahogy közelebbről megismerte a helyzetet. Ez a fajta személyes elköteleződés a diplomaták részéről nem volt elhanyagolható tényező — a Jószolgálati Bizottság tagjai idővel maguk is nyomást gyakoroltak saját kormányaikra, hogy keményebben lépjenek fel Hollandiával szemben.

    Az egyezmény azonban törékeny volt. A köztársaság területi engedményeket kényszerült tenni, ami otthon komoly belpolitikai feszültséget okozott — ez vezetett többek között az 1948-as Madiun-lázadáshoz, amikor a Musso vezette kommunista párt megpróbálta megdönteni a köztársasági kormányt Kelet-Jáván. Fontos adalék, hogy a köztársaság ezt a lázadást saját erőből, néhány hónap alatt leverte — ez a részlet később, a hidegháború kiéleződésével, komoly szerepet játszott abban, hogy Washington egyre inkább megbízhatónak, nem pedig kommunista fenyegetésnek látta Soekarno kormányát.

    A Madiun-lázadás elfojtása diplomáciai szempontból valóságos ajándék volt a köztársaság számára, még akkor is, ha ezt aligha így élték meg a résztvevők. Az amerikai diplomaták — akik korábban attól tartottak, hogy egy független Indonézia könnyen a kommunista tábor felé sodródhat — most azt látták, hogy a köztársasági kormány maga is hajlandó és képes fellépni a hazai kommunista mozgalommal szemben, méghozzá külső segítség nélkül. Ez alapjaiban változtatta meg azt a keretet, ahogyan Washington a konfliktust értelmezte: a kérdés innentől nem az volt, hogy „megbízható-e Soekarno”, hanem hogy „megéri-e Hollandiát tovább támogatni egy olyan háborúban, amit úgysem tud megnyerni”.

    Mi történt a második holland offenzíva idején, 1948 decemberében?

    Hollandia türelme itt is elfogyott. 1948. december 19-én, „Kraai hadművelet” (Operatie Kraai, azaz Varjú hadművelet) néven újabb, ezúttal még nagyobb szabású támadást indítottak: elfoglalták a fiatal állam akkori fővárosát, Yogyakartát, és fogságba ejtették magát Soekarnót, Hattát és a kormány több más vezetőjét is.

    Ez a lépés lett a fordulópont. A nemzetközi közvélemény — amely az első offenzíva idején még megosztott volt — most egyértelműen az indonéz fél mellé állt. India miniszterelnöke, Jawaharlal Nehru New Delhibe hívta össze az ázsiai és afrikai országok konferenciáját 1949 januárjában, amely nyíltan elítélte a holland lépést. A konferencián tizenkilenc ország képviseltette magát, és a záródokumentum egyenesen az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult azzal a követeléssel, hogy azonnal és feltétel nélkül állítsák helyre Soekarnóék kormányát. Ez volt az egyik legkorábbi eset, hogy a frissen független vagy még gyarmati sorban lévő ázsiai országok közösen, saját kezdeményezésükre léptek fel egy nemzetközi ügyben — jó néhány évvel azelőtt, hogy 1955-ben, Bandungban formálisan is megalakult volna az el nem kötelezettek mozgalmának előfutára.

    Az Egyesült Államokban a Kongresszus és a State Department egyaránt felháborodottan reagált: a hollandok éppen azt az érvelést cáfolták meg saját tetteikkel, amivel korábban a nyugati támogatást kérték — hogy ők a „felelős”, stabilitást hozó fél a régióban.

    Hogyan fordult az amerikai politika Hollandia ellen?

    Ez a rész a cikk címében ígért lényeg. 1946 és 1948 közepe között Washington politikája alapvetően Hollandia-párti volt: az európai újjáépítés és a holland mint hidegháborús szövetséges fontosabbnak számított, mint az indonéz függetlenség ügye. Az amerikai diplomácia ugyan elvben elítélte az erőszakos megoldásokat, de gyakorlatban nem volt hajlandó komolyan fellépni Hollandia ellen — Robert A. Lovett külügyminiszter-helyettes 1947-ben csupán annyit közölt a hollandokkal, hogy Washington nem fogja megvédeni őket az ENSZ esetleges szankcióitól, ha folytatják a tűzszünetsértő akciókat.

    A második rendőri akció után ez a hozzáállás gyökeresen megváltozott. A State Department immár egyértelműen úgy látta, hogy Hollandia katonailag nem képes megnyerni ezt a háborút, és a folytatódó konfliktus csak azt kockáztatja, hogy a régió a Szovjetunió vagy Kína felé fordul — pontosan az ellenkezője annak, amit a hidegháborús stratégia megkövetelt volna. Az amerikai döntéshozók végső eszközként a Marshall-terv segélyeit vetették be: nyíltan közölték Hágával, hogy amennyiben nem egyeznek bele Indonézia függetlenségébe, leállítják az európai újjáépítési támogatás azon részét, amit a hollandok az indonéziai hadviselésre fordítottak.

    Ez a fenyegetés — a gazdaságilag kimerült, háború utáni Hollandia számára létfontosságú segély megvonásának lehetősége — bizonyult a végső, döntő nyomásnak. Az ENSZ Biztonsági Tanács 1949. január 28-án elfogadta a 67-es számú határozatot, amely követelte a holland csapatok kivonását, a fogságba ejtett vezetők szabadon bocsátását, és a legitim indonéz kormány helyreállítását.

    Hogyan zárult le a háború?

    A nyomás hatására Hollandia 1949 augusztusában tárgyalóasztalhoz ült a Hágai Kerekasztal-konferencián. A tárgyalások eredményeként 1949. december 27-én Hollandia hivatalosan is átadta a szuverenitást az újonnan létrehozott Indonéz Egyesült Államoknak (amely rövid időn belül egységes köztársasággá alakult át). Ezzel formálisan lezárult egy négyéves háború, amelyben a döntő csaták valójában nem Jáva dzsungeleiben, hanem New York-i és washingtoni tárgyalótermekben dőltek el.

    A megállapodás azonban korántsem volt olyan tiszta győzelem, mint amilyennek elsőre tűnhet. A hollandok ragaszkodtak hozzá, hogy a formálisan függetlenné váló ország egy laza, szövetségi szerkezetű „Indonéz Egyesült Államok” (Republik Indonesia Serikat) formájában jöjjön létre — ez a struktúra jól szolgálta a holland érdekeket, mert megkönnyítette volna a gazdasági befolyás fenntartását a különálló tagállamokon keresztül. Az új ország ráadásul kénytelen volt átvállalni a korábbi holland gyarmati kormányzat teljes államadósságát is, ami hatalmas pénzügyi terhet rakott a frissen függetlenné vált gazdaságra. A szövetségi berendezkedés végül nem bizonyult tartósnak: alig fél évvel később, 1950 augusztusában a tagállamok többsége csatlakozott a központi köztársasághoz, és létrejött az egységes Indonéz Köztársaság, amit ma ismerünk.

    Volt egy jelentős kivétel: Nyugat-Új-Guinea kérdését a Hágai Kerekasztal-konferencián nem sikerült rendezni, Hollandia ezt a területet megtartotta magának — ez a nézeteltérés egészen 1962-ig, az úgynevezett nyugat-iráni válságig húzódott, és külön fejezetet érdemelne.

    Miért fontos ez ma is?

    Ennek a történetnek van egy tanulsága, ami messze túlmutat Indonézián. Ez volt az első olyan eset, amikor egy gyarmati hatalom nem katonai vereség, hanem multilaterális diplomáciai és gazdasági nyomás miatt volt kénytelen feladni egy gyarmatát — ez a minta aztán a következő két évtizedben, a nagy dekolonizációs hullám idején számtalanszor megismétlődött. Az is figyelemre méltó, hogy egy frissen alakult nemzetközi szervezet, az ENSZ, ilyen korán, ilyen kézzelfoghatóan tudta bizonyítani a relevanciáját — pontosan abban a pillanatban, amikor sokan kételkedtek abban, hogy egyáltalán képes lesz túlélni a Népszövetség bukása utáni bizalmatlanságot.

    Van egy másik, kevésbé kényelmes tanulság is: az, hogy Washington döntését végig sokkal inkább hidegháborús számítás, mint elvi antikolonialista meggyőződés vezérelte. Az Egyesült Államok nem azért állt Indonézia mellé, mert elutasította a gyarmatosítást — hiszen 1948 közepéig kifejezetten a hollandokat támogatta —, hanem azért, mert egy elhúzódó háború Délkelet-Ázsiában, egy gazdaságilag legyengült Hollandiával a háttérben, sokkal nagyobb kockázatot jelentett a saját hidegháborús stratégiájára nézve, mint egy független, de nem kommunista Indonézia. Ez a fajta pragmatikus, önérdek-vezérelt döntéshozatal aztán a következő évtizedekben újra és újra megjelent az amerikai külpolitikában — Indonézia esete csak az egyik legkorábbi és legtisztább példája ennek a mintázatnak.

    GYIK

    Mikor kiáltották ki Indonézia függetlenségét? 1945. augusztus 17-én, Soekarno és Mohammad Hatta jelentette be Jakartában — de Hollandia csak 1949. december 27-én ismerte el hivatalosan.

    Mi volt a „rendőri akció”? A holland kormány így nevezte az Indonézia elleni két nagyszabású katonai offenzíváját (1947 júliusában és 1948 decemberében), elkerülve a „háború” szó hivatalos használatát.

    Milyen szerepe volt pontosan az Egyesült Államoknak? Az USA kezdetben Hollandia-párti volt, majd 1948 végétől nyomás alá helyezte Hágát, végül a Marshall-terv segélyeinek megvonásával fenyegetőzve kényszerítette ki a holland visszavonulást.

    Mi lett Nyugat-Új-Guineával? Ezt a területet Hollandia 1949-ben megtartotta, és csak 1962-ben, egy külön nemzetközi válság után adta át Indonéziának.

    Források

  • Voltak-e indonéz ösztöndíjasok a hidegháborús Budapesten?

    Sukarno kétszer is ellátogatott Magyarországra. Az Indonéz Nagykövetség 1962 óta működik Budapesten. De vajon ültek-e indonéz fiatalok a magyar egyetemi padokban, mielőtt 1965-ben minden megváltozott?

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 10 perc

    Amikor Indonéziáról és Magyarországról egyszerre beszélünk, a legtöbb embernek — ha egyáltalán eszébe jut ilyesmi — a mai kapcsolatok jutnak eszébe: a Stipendium Hungaricum ösztöndíjak, amikkel ma is sok fiatal indonéz jön Magyarországra tanulni. De ez a történet nem 2010-ben kezdődött. Van egy sokkal régebbi, jóval kevésbé ismert fejezet is, ami a hidegháború legforróbb éveihez nyúlik vissza — és ami miatt ezt a cikket egyáltalán elkezdtem megírni.

    Miért pont Magyarország?

    Ez talán furcsán hangzik annak, aki csak a mai, Bali-központú Indonézia-képet ismeri, de az 1950-es és 60-as években Indonézia és a szocialista tömb országai — köztük Magyarország — feltűnően közel kerültek egymáshoz. Ennek több oka is volt.

    Sukarno, Indonézia első elnöke, nem volt kommunista, de nem is volt nyugatbarát a szó hagyományos értelmében. Az általa hirdetett Nasakom-politika (nacionalizmus, vallás, kommunizmus) azt jelentette, hogy hazai szinten egyensúlyban próbálta tartani a nacionalista, a vallásos és a kommunista erőket — miközben külpolitikában az el nem kötelezettek mozgalmának egyik alapító alakjaként egyszerre ápolt kapcsolatokat a Nyugattal, a Szovjetunióval és Kínával is. Ebbe a képbe simán beleillett, hogy diplomáciai és kulturális kapcsolatokat épített ki a szocialista blokk kisebb országaival is, Magyarországgal együtt.

    Ez a nyitottság nem volt puszta gesztuspolitika. A gyakorlatban azt jelentette, hogy Indonézia rendszeresen küldött diákokat, mérnököket és köztisztviselőket tanulni a szocialista országokba — cserébe technikai és katonai támogatást, valamint politikai szövetségeseket kapott a hidegháború feszült légkörében. Ez a folyamat különösen felgyorsult az 1950-es évek végén, amikor Sukarno egyre inkább a PKI-ra, az Indonéz Kommunista Pártra támaszkodott belpolitikai egyensúlyozásában, ami term­észetesen erősítette a szocialista blokkal való kapcsolatokat is.

    Sukarno kétszer is járt Budapesten: először 1956-ban, majd 1960 áprilisában. Ez utóbbi látogatáson felkereste Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászt is — a korabeli filmhíradók még ma is megnézhetők. A budapesti Indonéz Nagykövetség 1962-ben nyitotta meg kapuit, első nagykövete Sarino Mangunpranoto volt. Ezek a látogatások és intézmények nem díszletek voltak: valódi együttműködési programok, köztük ösztöndíjas csereprogramok alapjait rakták le.

    Volt-e Magyarországon olyan intézmény, ami erre alkalmas volt?

    Igen, és ez az egyik legérdekesebb rész. 1957-ben létrehozták a Külföldi Ösztöndíjasok Egyetemi Előkészítőjét, amelyet később Nemzetközi Előkészítő Intézetnek (röviden NEI) neveztek át. 1962-ben önálló intézményként szerveződött újjá, majd 1964 és 1966 között egy időre az ELTE része lett, „ELTE Nemzetközi Előkészítő Kollégiuma” néven.

    A NEI feladata pontosan az volt, amire itt szükség lenne: ide érkeztek a szocialista és el nem kötelezett országokból származó fiatalok, hogy megtanuljanak magyarul, és felkészüljenek a magyar egyetemi tanulmányokra. A diákok innen kerültek tovább a Budapesti Műszaki Egyetemre, orvosi karokra, vagy éppen bölcsész- és társadalomtudományi szakokra. A rendszer strukturálisan szinte egy az egyben megegyezett azzal, amit a Szovjetunió, Csehszlovákia vagy az NDK is működtetett ugyanebben az időszakban — és ezekben az országokban dokumentáltan tanultak indonéz diákok.

    Mit tudunk biztosan az indonéz diákokról Kelet-Európában?

    Itt kell egy kicsit lassítani, mert a történet innentől már nem feltételezés, hanem jól dokumentált tény — csak épp nem feltétlenül Budapesthez kötődik.

    Sukarno kormánya az 1950-es, 60-as években egy külön ösztöndíjprogramot működtetett, a Mahasiswa Ikatan Dinas nevű rendszert, amelynek keretében indonéz diákokat küldtek külföldre — jelentős részben éppen a szocialista országokba: a Szovjetunióba, Csehszlovákiába, Kelet-Németországba, és igen, Albániába is. Ezeknek a diákoknak a története 1965 októberében vált tragédiává.

    Amikor a G30S-puccs után Suharto tábornok átvette a hatalmat, és megindult a PKI elleni tisztogatás, minden külföldön tanuló indonéz diákot hazahívtak — pontosabban arra kényszerítették a nagykövetségeken keresztül, hogy írjanak alá egy hűségnyilatkozatot Suharto mellett. Aki ezt megtagadta, vagy csak egyszerűen gyanúsnak számított (mert tagja volt egy baloldali diákszervezetnek, vagy épp rossz időpontban tartózkodott rossz helyen), annak megvonták az útlevelét. Ezek az emberek egyik napról a másikra hazátlanná váltak — nem térhettek haza, mert otthon börtön vagy rosszabb várt volna rájuk, de az addigi útlevelük is érvénytelen lett.

    Több száz, egyes becslések szerint akár ötszáz indonéz élt így Kelet-Európában és Kínában a következő évtizedekben — köztük Prágában, Moszkvában, Tiranában tanuló diákok, akiknek a története csak 1998, Suharto bukása után kezdett napvilágra kerülni. Az egyik legismertebb dokumentumfilm erről a témáról a 2022-es Eksil, ami tíz ilyen emigráns történetét dolgozza fel.

    Ezeknek a történeteknek van néhány konkrét, névvel is dokumentált szereplője, akik jól illusztrálják, mennyire hétköznapi emberekről van szó. Soegeng Soejono például Sukarno kormányának ösztöndíjával a prágai Károly Egyetemen tanult pedagógiát és pszichológiát. A puccs után behívták a nagykövetségre egy úgynevezett „szűrőszobába”, ahol arról faggatták, mit gondol az új rendszerről — mivel tagja volt az Indonéz Diákszövetségnek, amely gyanakvó volt a nagykövetség viselkedésével szemben, felkerült egy listára, és soha többé nem térhetett haza fiatalemberként. Egy másik túlélő, akit a kutatók csak Iskandarként emlegetnek, hasonló utat járt be: 77 évesen, évtizedekkel később tudott csak visszatérni Indonéziába, egy olyan országba, ami időközben teljesen megváltozott körülötte. Ezek a történetek azért fontosak ehhez a témához, mert pontosan megmutatják, milyen mechanizmus működött — és ez a mechanizmus minden szocialista országban, ahol indonéz diákok tanultak, ugyanúgy lezajlott.

    És Budapest? Erről mit lehet tudni?

    Ez az a pont, ahol őszintének kell lennem: konkrét, névvel azonosítható indonéz diákot Budapestről — ellentétben Prágával, Moszkvával vagy Tiranával — nem sikerült találnom a nyilvánosan elérhető forrásokban. Ez nem jelenti azt, hogy nem voltak ilyen diákok — sőt, a fent leírt intézményi és diplomáciai háttér miatt kifejezetten valószínűnek tartom, hogy voltak, hiszen Magyarország ugyanazt a felkészítő-rendszert (NEI) működtette, mint a szomszédos szocialista országok, és a diplomáciai kapcsolatok is megvoltak hozzá.

    De a nemzetközi Indonézia-kutatásban Magyarország egyszerűen nem szerepel a nagy „exil”-központok között — nem azért, mert biztosan nem voltak ott diákok, hanem mert a kutatás fókusza eddig a nagyobb, jobban dokumentált közösségekre (Hollandia, Franciaország, Csehszlovákia, Szovjetunió, Kína, Albánia) irányult, ahol a diákok utólag maguk is megszervezték magukat, memoárokat írtak, interjúkat adtak. Ha volt is néhány indonéz Budapesten, ők vagy nem alkottak elég nagy, önszerveződő közösséget ahhoz, hogy bekerüljenek ezekbe a nemzetközi kutatásokba, vagy egyszerűen a történetük még nincs feldolgozva.

    Ez pontosan az a fajta rés, amit egy magyar nyelvű, Indonéziára fókuszáló oldal — mint amilyen ez is — érdemes lenne feltárni. Ha valaki a magyar levéltárakban, a NEI vagy az ELTE korabeli irataiban, vagy akár családi elbeszélésekben talál nyomot indonéz diákokról az 1960-as évekből, az egy igazi felfedezés lenne — és szívesen megosztanám itt, az oldalon.

    Érdemes megjegyezni, hogy a kutatás iránya sem lenne bonyolult: a Magyar Nemzeti Levéltár, az ELTE és a Balassi Intézet elődintézményeinek irattárai, valamint a korabeli Külügyminisztérium diplomáciai jelentései mind olyan helyek, ahol elméletileg fennmaradhattak listák a NEI-be felvett külföldi hallgatókról nemzetiség szerint. Az is elképzelhető, hogy a hidegháborús évtizedekben mindössze néhány fős indonéz jelenlét volt Budapesten — ez is megmagyarázná, miért nem alakult ki belőle önálló, később megszólaló emigráns közösség, ahogy az Prágában vagy Moszkvában történt.

    Van egy apró, de érdekes időbeli egybeesés is, ami jól mutatja, mennyire „kéznél volt” Budapest ebben az időszakban: 1965 augusztus 20. és 29. között itt rendezték a IV. Nyári Universiade-t, vagyis az egyetemisták világbajnokságát — alig öt héttel a G30S-puccs előtt. Ha voltak indonéz diákok Magyarországon ekkoriban, jó eséllyel ott lehettek a lelátókon vagy akár a pályán is, mit sem sejtve arról, hogy néhány héttel később az életük gyökeresen megváltozik.

    Miért pont Prága, Moszkva és Tirana lettek a nagy exil-központok?

    Érdemes egy pillanatra megállni azon is, hogy miért éppen ez a három város vált a legismertebb indonéz emigráns-központtá, és miért nem — legalábbis a jelenlegi tudásunk szerint — Budapest. A válasz részben egyszerű aritmetika: a Szovjetunió és Csehszlovákia egyszerűen sokkal nagyobb ösztöndíjas kontingenseket fogadott, mint a kisebb szocialista országok, Magyarországot is beleértve. Tirana pedig különleges eset: Albánia az 1960-as évek elején szakított a szovjet vonallal, és a PKI egy radikálisabb szárnya — amely nem ítélte el ezt a szakítást a moszkvai pártkongresszuson — szimpatizált az albán vonallal, ezért kifejezetten sok indonéz diák és aktivista választotta Tiranát politikai menedékként már a puccs előtt is.

    Magyarország ehhez képest mérsékeltebb, kisebb súlyú szereplő volt a szocialista tömbön belül az indonéz kapcsolatok szempontjából — ami nem jelenti azt, hogy nem volt jelenlét, csak azt, hogy ha volt is, valószínűleg jóval kisebb létszámú és kevésbé szervezett volt, mint a nagy központokban.

    Ha volt egyáltalán indonéz diák Budapesten 1965 októberében, a sorsa minden bizonnyal ugyanazt a mintát követte volna, mint a prágai vagy moszkvai társaiké. A Budapesten működő indonéz nagykövetség — a Persatuan Pelajar Indonesia, vagyis a Külföldön Tanuló Indonéz Diákok Szövetsége ajánlására — valószínűleg összehívta volna a diákokat, és megkérdezte volna tőlük, mit gondolnak az új rendszerről. Aki nem volt hajlandó nyilvánosan elköteleződni Suharto mellett, annak nem hosszabbították volna meg az útlevelét — és onnantól kezdve, akár akarta, akár nem, Magyarországon ragadt volna, hazátlanul, évtizedekre.

    Ez a forgatókönyv magyarázza, miért is olyan fontos ez a téma nem csak történelmi kuriózumként, hanem az emlékezetpolitika szempontjából is: ha voltak ilyen sorsok Budapesten, azok az emberek — vagy a leszármazottaik — valahol még mindig élnek, és a történetük ugyanolyan elmondatlan, mint azoké, akikről korábban már írtam itt, az 1965-ös tisztogatás túlélőiről.

    Mi a helyzet ma?

    A mai magyar–indonéz oktatási kapcsolat egészen más alapokon nyugszik, mint a hidegháborús évtizedeké — de van egy érdekes folytonosság. A Stipendium Hungaricum program, amelynek keretében ma is sok indonéz diák érkezik Magyarországra, valójában ugyanazt a logikát követi, mint a NEI annak idején: Magyarország ösztöndíjjal vonz ide fiatalokat távoli, stratégiailag fontos országokból, cserébe kulturális és diplomáciai tőkét épít. A magyar jakartai nagykövetség 2023-as beszámolója szerint a két ország megújította az együttműködési megállapodását a felsőoktatási ösztöndíjak terén, és emellett szakmai gyakornoki program is indult.

    A különbség persze óriási: a mai diákoknak nem kell hűségnyilatkozatot aláírniuk semmilyen rezsim mellett, és nem fenyegeti őket az, hogy egyik napról a másikra hazátlanná válnak. De az alapstruktúra — fiatalok, akik egy távoli, ideológiailag rokonszenves országba mennek tanulni, ösztöndíjjal — ugyanaz, mint 60 évvel ezelőtt volt. Ami megváltozott, az a politikai kockázat: a mai indonéz diák Budapesten szabadon hazatérhet, szabadon posztolhat Instagramon az egyetemi életéről, és a családja sem fog miatta hátrányt szenvedni otthon. Ez a szabadság, ami ma természetesnek tűnik, pontosan az, amitől az 1960-as évek indonéz diákjait megfosztották egyetlen éjszaka alatt.

    GYIK

    Biztos, hogy voltak indonéz diákok a szocialista Kelet-Európában? Igen, ez jól dokumentált — elsősorban Csehszlovákiában, a Szovjetunióban, Kelet-Németországban és Albániában, ahol 1965 után több száz indonéz diák és értelmiségi rekedt hazátlanul.

    Van bizonyíték arra, hogy Magyarországon is voltak ilyen diákok? Közvetlen, névvel azonosítható bizonyítékot nem találtam, de a diplomáciai kapcsolatok (nagykövetség 1962-től, Sukarno két budapesti látogatása) és a magyar felkészítő-intézményrendszer (NEI) megléte miatt ez korántsem kizárt — inkább kutatatlan terület.

    Miért nem tudunk erről többet? Mert a nemzetközi Indonézia-kutatás eddig a nagyobb, önszerveződő exilközösségekre (Hollandia, Franciaország, Csehszlovákia, Szovjetunió) fókuszált, Magyarország egyelőre kimaradt ebből a kutatási térképből.

    Kapcsolódik ez az 1965-ös tisztogatáshoz, amiről korábban írtunk? Igen, közvetlenül — ha voltak indonéz diákok Budapesten 1965-ben, pontosan ugyanaz a hűségnyilatkozat-mechanizmus érintette volna őket, ami a Prágában, Moszkvában és Tiranában tanuló társaikat hazátlanná tette.

    Források