Ayang

Címke: indonéz függetlenségi háború

  • A Bersiap-időszak (1945–46): az indonéz függetlenségi forradalom legvéresebb, ma is vitatott hónapjai

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu – Jakarta

    Ha Indonéziában valaki azt mondja: „Siap!”, azt jelenti: „Kész vagyok, mehet.” 1945 őszén ez a szó egészen mást jelentett. Jáva és Szumátra városaiban a „Bersiap!” – vagyis „Készüljetek!” – csatakiáltássá vált, majd egy egész korszak neve lett. Hollandiában ma is sokan úgy tekintenek rá, mint a gyarmati múlt egyik legfájdalmasabb fejezetére. Indonéziában viszont ritkán használják ezt a kifejezést: ott ugyanezek a hónapok a Revolusi, a függetlenségi forradalom legnagyobb, legzaklatottabb szakaszának részei.

    Ez a cikk arra vállalkozik, hogy közérthetően, de szakmai alapossággal bemutassa, mi történt valójában 1945 augusztusa és 1946 vége között, kik voltak az áldozatok és az elkövetők, és miért vitatott ma is, hogyan emlékezzünk erre az időszakra.

    Mi volt a Bersiap? Röviden

    A Bersiap-időszak az indonéz függetlenségi háború (1945–1949) első, rendkívül erőszakos szakasza. Időbeli határairól a történészek nem teljesen értenek egyet: a holland szakirodalom jellemzően 1945 októberétől 1946 elejéig, illetve végéig számolja, de az erőszakhullám előzményei már 1945 augusztusában megjelentek. Földrajzilag főként Jáva szigetére, kisebb részben Szumátrára összpontosult.

    A Bersiap idején indonéz fiatalok (pemuda), félkatonai csoportok (laskar) és helyi bandák támadtak holland civilekre, indo-európaiakra (eurázsiaiakra, vagyis „indókra”), ambonézekre, kínai kisebbségiekre, valamint olyan indonézekre is, akiket a hollandokkal való együttműködéssel vádoltak. Ez a szó szoros értelmében nem egyetlen esemény, hanem egymással összefüggő, de eltérő okú erőszakhullámok sorozata volt.

    A háttér: gyarmati rendszer, japán megszállás, hatalmi vákum

    A Bersiap megértéséhez vissza kell lépnünk néhány évet. Az Indonéz-szigetek (akkori nevén Holland Kelet-India) mintegy háromszáz évig holland gyarmati fennhatóság alatt álltak. A rendszer etnikai és jogi hierarchián alapult: legfelül az európaiak, alattuk a „külföldi keletiek” (például kínaiak), legalul a bennszülött lakosság állt. Az indo-európaiak ebben a rendszerben köztes, bizonytalan helyzetben éltek.

    1942 márciusában a japán császári hadsereg néhány hét alatt elfoglalta a gyarmatot. A hollandok uralma összeomlott, ami egyszerre sokkolta és felszabadította a helyi társadalmat. A japán megszállás kegyetlen volt: kényszermunka (romusha), éhínség és elnyomás sújtotta a lakosságot. Ugyanakkor Japán – saját háborús céljai miatt – katonai és ifjúsági szervezeteket hozott létre indonézek számára, fegyveres kiképzést adott nekik, és engedte, hogy a nacionalista vezetők, például Soekarno és Mohammad Hatta nyilvános szerepet vállaljanak. Közben mintegy százezer európai civilt, köztük sok nőt és gyermeket internáltak táborokban, ahol a halálozási arány súlyos volt.

    Ez a kettős örökség – a hollandok presztízsének végleges megrendülése és a felfegyverzett, politikailag öntudatra ébredt indonéz fiatalság – döntően meghatározta az 1945-ös eseményeket.

    1945 augusztusa: a függetlenség kikiáltása és az üresen maradt hatalom

    Japán 1945. augusztus 15-én letette a fegyvert. Két nappal később, augusztus 17-én Soekarno és Hatta Jakartában kikiáltotta az Indonéz Köztársaság függetlenségét. A kikiáltás azonban egy hatalmi vákumban történt: a japán erők hivatalosan még a területen tartózkodtak, de a szövetségesek megbízásából kellett fenntartaniuk a rendet. A szövetségesek erői – elsősorban brit–indiai alakulatok – csak 1945 szeptemberének végén, októberében kezdtek megérkezni, a hollandok pedig még később.

    Ezekben a hetekben a köztársasági intézmények még épülőfélben voltak. A központi kormány sokszor nem tudta fegyelmezni a helyi fegyveres csoportokat. A forradalmi hangulat, a bosszú, a félelem és a pletykák együttesen robbanásveszélyes környezetet teremtettek.

    Miért tört ki az erőszak? Az okok összetettsége

    A történészek ma többféle, egymást erősítő okot neveznek meg.

    1. A gyarmati sérelmek. A társadalmi egyenlőtlenség és a megalázottság hosszú évtizedei felgyülemlettek. Sokan úgy érezték, hogy a függetlenség kikiáltása után minden, a gyarmati rendhez kötődő személy veszélyt jelent a frissen született köztársaságra.

    2. A holland visszatérés félelme. A holland kormány nem ismerte el a köztársaságot, és a gyarmat újraszervezésére készült. A holland polgári igazgatás (NICA) tagjainak megjelenése, valamint az, hogy a szövetségesek védelme alatt álló táborokból egyes volt foglyok fegyvert fogtak vagy fegyveres kísérettel mozogtak, tovább szította a gyanút.

    3. A hatalmi vákum és a decentralizáció. A forradalmi fiatalok szervezetei gyakran maguk döntöttek életről-halálról. A republikánus vezetés – Sukarnóval és később Sutan Sjahrirral az élen – több esetben megpróbálta megfékezni az erőszakot, de korlátozott eszközökkel rendelkezett.

    4. Etnikai és társadalmi feszültségek. A célpontok között nemcsak hollandok szerepeltek. A kínai közösség, az ambonéz katonák családjai (akik a gyarmati hadseregben szolgáltak), valamint a helyi arisztokrácia egy része is áldozatul esett. Egyes térségekben a Bersiap valójában társadalmi forradalomba csapott át, amelyben régi helyi konfliktusokat is rendeztek.

    A legfontosabb események és helyszínek

    Depok és a Jakarta környéki támadások (1945 október)

    Depok egy régi, keresztény-indo közösség otthona volt Jakartától délre. 1945 októberében fegyveres csoportok megtámadták a települést, és több tucat ember meghalt. Az eset a holland emlékezetben a Bersiap egyik szimbólumává vált.

    Surabaya, 1945. november: a „Hősök napja”

    A brit Mallaby dandártábornok 1945. október végén életét vesztette Surabayában, a brit–indiai csapatok és az indonéz fegyveresek közötti összecsapás során. A britek válaszul november 10-én nagyszabású támadást indítottak a város ellen. A csata napokig tartott, és az indonéz ellenállás nemzeti legendává vált: november 10-ét Indonéziában ma is a Hősök napjaként (Hari Pahlawan) ünneplik.

    A Tugu Pahlawan és a mellette lévő Sepuluh Nopember Múzeum.

    Bandung, 1946: „a lángok tengere”

    1946 márciusában a republikánus erők és a lakosság elhagyta Bandung déli részét, miután a britek ultimátumot adtak. Távozás közben felgyújtották a várost – innen a Bandung Lautan Api („Bandung, a lángok tengere”) elnevezés. A „felperzselt föld” taktikája szimbolikus jelentőségűvé vált az indonéz emlékezetben.

    A Bandung Lautan Api emlékmű a Tegallega parkban.

    Szociális forradalmak Jáván és Szumátrán

    A Bersiap időszakában több helyen helyi hatalmi harcok is zajlottak. Jáva északi részén, Tegal, Brebes és Pemalang környékén a helyi elit tagjait elmozdították vagy megölték. Kelet-Szumátrán 1946 márciusában a szultánok és arisztokraták ellen irányuló erőszakhullámban számos hagyományos vezető vesztette életét – köztük a neves költő, Amir Hamzah is. Ezek az események jól mutatják, hogy a forradalom nem csupán gyarmatellenes harc volt, hanem belső társadalmi átalakulás is.

    Kik voltak az áldozatok, és hányan lehettek?

    Az áldozatok számát ma sem lehet pontosan megállapítani. A forrásokban az alábbi nehézségek merülnek fel: a halottak egy részét sosem azonosították, sokan eltűntként szerepelnek, és a különböző szerzők más időszakot és más földrajzi területet vizsgálnak. A holland kutatások szerint a Bersiap-időszakban legalább több ezer ember halt meg, és ennél jóval többen tűntek el; a becslések az áldozatok felső határát illetően jelentősen eltérnek. Ezért érdemes minden, kerek számot tartalmazó állítással óvatosan bánni.

    Az áldozatok többsége civil volt: holland férfiak, nők és gyermekek, indo-európaiak, kínaiak, ambonézek és helyi „kollaboránsnak” bélyegzett indonézek. Voltak olyan jelentős tömegek is, amelyeket a köztársasági erők „védelmi táborokba” zártak – ezek célja részben az érintettek védelme, részben a kontrollálás volt, és a körülményeik helyenként tragikusak voltak.

    Fontos hangsúlyozni: a Bersiap nem csak „egyirányú” erőszak volt. Az indonéz oldalnak is jelentős vesztesége volt, és a holland, illetve brit katonai fellépés – amely az 1947-es és 1948-as „rendőri akciókkal” ért tetőpontra – szintén súlyos, szisztematikus erőszakkal járt. A függetlenségi háború indonéz áldozatainak száma nagyságrendekkel nagyobb volt, mint a Bersiap holland és indo áldozatainak száma.

    Miért vitatott ma is a Bersiap?

    A Bersiap emlékezete két, egymástól nagyon különböző történelmi narratíva ütközőpontjában áll.

    A holland emlékezet. Hollandiában az 1940-es évek végén több százezer ember érkezett Indonéziából – köztük sok indo-európai, akik gyakran „hazatérőnek” nevezett idegenként kezdtek új életet. Számukra a Bersiap a családi történetek, a veszteség és a hosszú elhallgatás témája. Sokan úgy érzik, hogy a holland közbeszéd évtizedekig csak a gyarmati háború holland katonai bűneivel foglalkozott, vagy éppen a Bersiap szenvedéseit hagyta figyelmen kívül.

    Az indonéz emlékezet. Indonéziában a forradalom a nemzet alapító mítosza. A hivatalos történelemszemlélet a hősiességre és az egységre helyezi a hangsúlyt, és kevésbé foglalkozik a forradalom sötét oldalával, vagyis a civilek elleni erőszakkal. A „Bersiap” szó is elsősorban a holland diskurzus fogalma, Indonéziában kevésbé ismert.

    A szakmai viták. A történészek között is vita folyik a fogalom használatáról. Egyesek szerint a „Bersiap” kifejezés leegyszerűsítő, mert egyetlen címke alá gyűjt különböző eseményeket, és a holland gyarmati nézőpontot erősítheti. Mások szerint éppen az elnevezés hiánya vezetett oda, hogy az áldozatok szenvedése évtizedekig nem kapott kellő figyelmet. A helyes megközelítés valószínűleg az, ha a Bersiapot a forradalom szerves, ám nem kizárólagos részeként vizsgáljuk.

    Új kutatások és a holland elszámolás

    A holland kormány megbízásából 2017 és 2022 között nagyszabású kutatási program (KITLV, NIMH és NIOD közreműködésével) vizsgálta az 1945–1950-es függetlenségi háborút. A 2022 februárjában nyilvánosságra hozott eredmények megállapították, hogy a holland erők rendszeresen és kiterjedten alkalmaztak szélsőséges erőszakot, és ezt a politikai és katonai vezetés tudomásul vette. A kutatás kitért a Bersiap-időszakra is, és külön hangsúlyozta az indonéz oldalról elkövetett erőszak áldozatait. A holland miniszterelnök, Mark Rutte nyilvánosan bocsánatot kért az indonéz néptől a holland erők által elkövetett erőszakért. Korábban, 2020-ban II. Vilmos Sándor király is sajnálatát fejezte ki indonéziai látogatásán.

    Ezek a lépések fontos fordulatot jelentenek, de a Bersiap-áldozatok emlékezete körüli viták nem zárultak le. A holland civil szervezetek és az indo közösség követelik, hogy a Bersiap szenvedése is méltó helyet kapjon a nemzeti emlékezetben.

    Mit tanulhatunk a Bersiap történetéből?

    A Bersiap-időszak egyik legfontosabb tanulsága, hogy a dekolonizáció nem volt „tiszta” folyamat. A felszabadulás és az erőszak, a hősiesség és a tömeges szenvedés ugyanabban az időben, ugyanazokon a helyeken fordult elő. A történelmi igazságot nem szolgálja sem az, ha csak a gyarmati bűnöket látjuk meg, sem az, ha a forradalom erőszakos oldalát tagadjuk.

    Közép-európaiként, magyar olvasóként talán mi is ismerős kérdésekkel találkozunk: hogyan viszonyuljunk egy nemzeti felszabadulási küzdelem sötét oldalához, és hogyan emlékezzünk együtt – vagy külön – a különböző csoportok áldozataira? A Bersiap esete arra emlékeztet, hogy a nemzeti emlékezet gyakran szelektív, és a történészek feladata éppen a szelektív emlékezet kiegészítése.

    Gyakran ismételt kérdések (GYIK)

    Mit jelent a „Bersiap” szó? Indonéz nyelven „Készüljetek!” vagy „Legyetek készenlétben!” jelentésű felszólítás, amely a forradalom első időszakának jelmondata lett.

    Mikor volt a Bersiap-időszak? A legszélesebb körben elfogadott meghatározás szerint 1945 augusztusától 1946 végéig tartott, a legintenzívebb erőszakhullám pedig 1945 októbere és decembere között zajlott.

    Kik voltak a Bersiap áldozatai? Holland civilek, indo-európaiak, kínaiak, ambonézek és „kollaboránsnak” tartott indonézek, de az indonéz oldalnak is voltak áldozatai.

    Miért nem használják Indonéziában a Bersiap kifejezést? Mert a hivatalos indonéz történelemszemlélet a forradalmat egységes nemzeti harcként értelmezi, és a kifejezés elsősorban a holland emlékezetkultúrához kötődik.

    Hány áldozata volt a Bersiapnak? Pontos szám nem ismert. A becslések a kutatástól és a használt módszertől függően jelentősen eltérnek.

    Ajánlott olvasmányok és források

    • Gert Oostindie, Ben Schoenmaker, Frank van Vree (szerk.): Beyond the Pale: Dutch Extreme Violence in the Indonesian War of Independence, 1945–1949 (2022, a holland kutatási program összefoglalója).
    • Remy Limpach: De brandende kampongs van Generaal Spoor (2016) – a holland erőszakról, a Bersiapra is kitérve.
    • Robert Cribb: Gangsters and Revolutionaries (1991) – a jakartai forradalom társadalomtörténete.
    • Anthony Reid: The Indonesian National Revolution 1945–1950 (1974) – klasszikus összefoglaló.
    • Rijksmuseum / NIOD / KITLV honlapjai – digitális források és kutatási eredmények.

    A szerzőről

    Mádi Diána kutató és kurátor, Jakartában él, az Universitas Indonesia történelem szakos hallgatója. Az ayang.hu-t vezeti, amely Indonézia történelmét, kultúráját és kortárs művészetét mutatja be közép-európai, posztkoloniális nézőpontból.

  • Hogyan kényszerült térdre Hollandia?

    Hogyan kényszerítette térdre az ENSZ és Washington Hollandiát?

    Indonézia 1945 augusztusában kikiáltotta a függetlenségét — de Hollandia négy évig nem volt hajlandó tudomásul venni ezt. A háborút végül nem a csatatéren, hanem New Yorkban és Washingtonban döntötték el.

    Mádi Diána, kurátor, ayang.hu — Jakarta Olvasási idő: kb. 10 perc

    1. augusztus 17-én Soekarno és Mohammad Hatta egy jakartai házban felolvasott egy rövid, alig két mondatos nyilatkozatot, amiben kikiáltották Indonézia függetlenségét. Hollandia ezt egyszerűen nem vette tudomásul. A következő négy évben a holland kormány kétszer is hadsereget küldött a visszahódítására — és mindkétszer elveszítette a nemzetközi diplomáciai csatát, még mielőtt a katonai csatát megnyerhette volna. Ez a cikk arról szól, hogyan zajlott ez a diplomáciai háború, és miért végül nem a fegyverek, hanem az ENSZ Biztonsági Tanácsa és az amerikai Külügyminisztérium döntötte el Indonézia sorsát.

    Hogyan kezdődött a konfliktus 1945 után?

    A japán megszállás 1945 augusztusi véget érésekor Indonézia egy pillanatra hatalmi vákumba került. Soekarno és Hatta kihasználta ezt, és kikiáltotta a köztársaságot, még mielőtt a szövetségesek — vagy a visszatérni készülő hollandok — egyáltalán megjelenhettek volna a szigetvilágban. Hollandia azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt: a gyarmat gazdasági jelentősége (kőolaj, gumi, kávé) és presztízse akkora tétet jelentett, hogy a hágai kormány szinte azonnal csapatokat kezdett a térségbe küldeni — a haderő 20 ezerről 150 ezer főre duzzadt pár hónap alatt.

    1946-ban a holland gyarmati kormányzó, Hubertus van Mook tárgyalásokba kezdett a köztársasággal, és egy Hollandia vezette holland–indonéz uniót javasolt. Ez lett a Linggadjati-egyezmény, amit a köztársaság elvben elfogadott — de a végrehajtása körül azonnal viták kezdődtek. Hollandia türelmetlen lett, és 1947. július 20-án megindította azt, amit maga „rendőri akciónak” (politionele actie) nevezett — valójában egy nagyszabású katonai offenzívát Jáva és Szumátra ellen.

    Érdemes megjegyezni, hogy a köztársaság nemzetközi elismertsége már ekkor sem volt légüres tér: Egyiptom 1947 júniusában, alig néhány héttel az első holland offenzíva előtt, az elsők között ismerte el hivatalosan Indonézia függetlenségét, amit hamarosan több más arab ország is követett. Ez a gesztus azért volt jelentős, mert megmutatta, hogy a fiatal köztársaságnak már ekkor voltak nemzetközi szövetségesei a nyugati nagyhatalmakon kívül — méghozzá olyan országok, amelyek maguk is frissen szabadultak fel a gyarmati uralom alól, vagy éppen azért küzdöttek.

    Miért avatkozott be az ENSZ Biztonsági Tanácsa?

    Itt kezdődik a történet igazán érdekes fejezete. Tíz nappal az első holland offenzíva után, 1947. július 30-án Ausztrália — amely már ekkor is diplomáciai szövetségese volt a fiatal indonéz köztársaságnak — az ENSZ Alapokmányának 39. cikkelyére hivatkozva a béke megsértéseként vitte az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé. Ez volt az első alkalom, hogy egy gyarmati háborút formálisan az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vittek — önmagában is precedens értékű lépés, amely megmutatta, hogy a második világháború utáni új nemzetközi rend többé nem tekinti a gyarmati ügyeket „belügynek”.

    A Biztonsági Tanács 1947. augusztus 1-jén elfogadta a 27-es számú határozatát, amely tűzszünetet követelt. Ezt hamarosan egy sokkal fontosabb lépés követte: augusztus 25-én a Tanács létrehozta a „Jószolgálati Bizottságot” (Committee of Good Offices, indonézül Komite Tiga Negara — Három Nemzet Bizottsága), amely három országból állt: az újonnan megalakult Indonéz köztársaság választotta Ausztráliát, Hollandia választotta Belgiumot, a kettő pedig közösen az Egyesült Államokat kérte fel harmadik, semleges tagnak.

    Mit csinált valójában a Jószolgálati Bizottság?

    Mit csinált valójában a Jószolgálati Bizottság?

    A bizottság nem békebíróság volt, hanem közvetítő testület — de a puszta léte is megváltoztatta az erőviszonyokat. Amíg korábban Hollandia egy gyengébb, elszigetelt féllel állt szemben, mostantól minden lépését három ország, köztük a leendő szuperhatalom, az Egyesült Államok figyelte. Az amerikai képviselő, Frank Graham szenátor vezetésével a bizottság 1948 januárjában tető alá hozta a Renville-egyezményt egy amerikai hadihajó fedélzetén (innen a neve), amely új tűzszüneti vonalat — az úgynevezett Van Mook-vonalat — jelölt ki, és elvi keretet adott egy jövőbeli politikai rendezéshez.

    Frank Graham egyébként maga is szimbolikus figura volt ebben a történetben: az Egyesült Államok déli államaiból érkező, a polgárjogi mozgalom mellett elkötelezett szenátorként nevezték ki a bizottságba, és a korabeli feljegyzések szerint személyesen is egyre inkább együttérzett a Indonézia ügyével, ahogy közelebbről megismerte a helyzetet. Ez a fajta személyes elköteleződés a diplomaták részéről nem volt elhanyagolható tényező — a Jószolgálati Bizottság tagjai idővel maguk is nyomást gyakoroltak saját kormányaikra, hogy keményebben lépjenek fel Hollandiával szemben.

    Az egyezmény azonban törékeny volt. A köztársaság területi engedményeket kényszerült tenni, ami otthon komoly belpolitikai feszültséget okozott — ez vezetett többek között az 1948-as Madiun-lázadáshoz, amikor a Musso vezette kommunista párt megpróbálta megdönteni a köztársasági kormányt Kelet-Jáván. Fontos adalék, hogy a köztársaság ezt a lázadást saját erőből, néhány hónap alatt leverte — ez a részlet később, a hidegháború kiéleződésével, komoly szerepet játszott abban, hogy Washington egyre inkább megbízhatónak, nem pedig kommunista fenyegetésnek látta Soekarno kormányát.

    A Madiun-lázadás elfojtása diplomáciai szempontból valóságos ajándék volt a köztársaság számára, még akkor is, ha ezt aligha így élték meg a résztvevők. Az amerikai diplomaták — akik korábban attól tartottak, hogy egy független Indonézia könnyen a kommunista tábor felé sodródhat — most azt látták, hogy a köztársasági kormány maga is hajlandó és képes fellépni a hazai kommunista mozgalommal szemben, méghozzá külső segítség nélkül. Ez alapjaiban változtatta meg azt a keretet, ahogyan Washington a konfliktust értelmezte: a kérdés innentől nem az volt, hogy „megbízható-e Soekarno”, hanem hogy „megéri-e Hollandiát tovább támogatni egy olyan háborúban, amit úgysem tud megnyerni”.

    Mi történt a második holland offenzíva idején, 1948 decemberében?

    Hollandia türelme itt is elfogyott. 1948. december 19-én, „Kraai hadművelet” (Operatie Kraai, azaz Varjú hadművelet) néven újabb, ezúttal még nagyobb szabású támadást indítottak: elfoglalták a fiatal állam akkori fővárosát, Yogyakartát, és fogságba ejtették magát Soekarnót, Hattát és a kormány több más vezetőjét is.

    Ez a lépés lett a fordulópont. A nemzetközi közvélemény — amely az első offenzíva idején még megosztott volt — most egyértelműen az indonéz fél mellé állt. India miniszterelnöke, Jawaharlal Nehru New Delhibe hívta össze az ázsiai és afrikai országok konferenciáját 1949 januárjában, amely nyíltan elítélte a holland lépést. A konferencián tizenkilenc ország képviseltette magát, és a záródokumentum egyenesen az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult azzal a követeléssel, hogy azonnal és feltétel nélkül állítsák helyre Soekarnóék kormányát. Ez volt az egyik legkorábbi eset, hogy a frissen független vagy még gyarmati sorban lévő ázsiai országok közösen, saját kezdeményezésükre léptek fel egy nemzetközi ügyben — jó néhány évvel azelőtt, hogy 1955-ben, Bandungban formálisan is megalakult volna az el nem kötelezettek mozgalmának előfutára.

    Az Egyesült Államokban a Kongresszus és a State Department egyaránt felháborodottan reagált: a hollandok éppen azt az érvelést cáfolták meg saját tetteikkel, amivel korábban a nyugati támogatást kérték — hogy ők a „felelős”, stabilitást hozó fél a régióban.

    Hogyan fordult az amerikai politika Hollandia ellen?

    Ez a rész a cikk címében ígért lényeg. 1946 és 1948 közepe között Washington politikája alapvetően Hollandia-párti volt: az európai újjáépítés és a holland mint hidegháborús szövetséges fontosabbnak számított, mint az indonéz függetlenség ügye. Az amerikai diplomácia ugyan elvben elítélte az erőszakos megoldásokat, de gyakorlatban nem volt hajlandó komolyan fellépni Hollandia ellen — Robert A. Lovett külügyminiszter-helyettes 1947-ben csupán annyit közölt a hollandokkal, hogy Washington nem fogja megvédeni őket az ENSZ esetleges szankcióitól, ha folytatják a tűzszünetsértő akciókat.

    A második rendőri akció után ez a hozzáállás gyökeresen megváltozott. A State Department immár egyértelműen úgy látta, hogy Hollandia katonailag nem képes megnyerni ezt a háborút, és a folytatódó konfliktus csak azt kockáztatja, hogy a régió a Szovjetunió vagy Kína felé fordul — pontosan az ellenkezője annak, amit a hidegháborús stratégia megkövetelt volna. Az amerikai döntéshozók végső eszközként a Marshall-terv segélyeit vetették be: nyíltan közölték Hágával, hogy amennyiben nem egyeznek bele Indonézia függetlenségébe, leállítják az európai újjáépítési támogatás azon részét, amit a hollandok az indonéziai hadviselésre fordítottak.

    Ez a fenyegetés — a gazdaságilag kimerült, háború utáni Hollandia számára létfontosságú segély megvonásának lehetősége — bizonyult a végső, döntő nyomásnak. Az ENSZ Biztonsági Tanács 1949. január 28-án elfogadta a 67-es számú határozatot, amely követelte a holland csapatok kivonását, a fogságba ejtett vezetők szabadon bocsátását, és a legitim indonéz kormány helyreállítását.

    Hogyan zárult le a háború?

    A nyomás hatására Hollandia 1949 augusztusában tárgyalóasztalhoz ült a Hágai Kerekasztal-konferencián. A tárgyalások eredményeként 1949. december 27-én Hollandia hivatalosan is átadta a szuverenitást az újonnan létrehozott Indonéz Egyesült Államoknak (amely rövid időn belül egységes köztársasággá alakult át). Ezzel formálisan lezárult egy négyéves háború, amelyben a döntő csaták valójában nem Jáva dzsungeleiben, hanem New York-i és washingtoni tárgyalótermekben dőltek el.

    A megállapodás azonban korántsem volt olyan tiszta győzelem, mint amilyennek elsőre tűnhet. A hollandok ragaszkodtak hozzá, hogy a formálisan függetlenné váló ország egy laza, szövetségi szerkezetű „Indonéz Egyesült Államok” (Republik Indonesia Serikat) formájában jöjjön létre — ez a struktúra jól szolgálta a holland érdekeket, mert megkönnyítette volna a gazdasági befolyás fenntartását a különálló tagállamokon keresztül. Az új ország ráadásul kénytelen volt átvállalni a korábbi holland gyarmati kormányzat teljes államadósságát is, ami hatalmas pénzügyi terhet rakott a frissen függetlenné vált gazdaságra. A szövetségi berendezkedés végül nem bizonyult tartósnak: alig fél évvel később, 1950 augusztusában a tagállamok többsége csatlakozott a központi köztársasághoz, és létrejött az egységes Indonéz Köztársaság, amit ma ismerünk.

    Volt egy jelentős kivétel: Nyugat-Új-Guinea kérdését a Hágai Kerekasztal-konferencián nem sikerült rendezni, Hollandia ezt a területet megtartotta magának — ez a nézeteltérés egészen 1962-ig, az úgynevezett nyugat-iráni válságig húzódott, és külön fejezetet érdemelne.

    Miért fontos ez ma is?

    Ennek a történetnek van egy tanulsága, ami messze túlmutat Indonézián. Ez volt az első olyan eset, amikor egy gyarmati hatalom nem katonai vereség, hanem multilaterális diplomáciai és gazdasági nyomás miatt volt kénytelen feladni egy gyarmatát — ez a minta aztán a következő két évtizedben, a nagy dekolonizációs hullám idején számtalanszor megismétlődött. Az is figyelemre méltó, hogy egy frissen alakult nemzetközi szervezet, az ENSZ, ilyen korán, ilyen kézzelfoghatóan tudta bizonyítani a relevanciáját — pontosan abban a pillanatban, amikor sokan kételkedtek abban, hogy egyáltalán képes lesz túlélni a Népszövetség bukása utáni bizalmatlanságot.

    Van egy másik, kevésbé kényelmes tanulság is: az, hogy Washington döntését végig sokkal inkább hidegháborús számítás, mint elvi antikolonialista meggyőződés vezérelte. Az Egyesült Államok nem azért állt Indonézia mellé, mert elutasította a gyarmatosítást — hiszen 1948 közepéig kifejezetten a hollandokat támogatta —, hanem azért, mert egy elhúzódó háború Délkelet-Ázsiában, egy gazdaságilag legyengült Hollandiával a háttérben, sokkal nagyobb kockázatot jelentett a saját hidegháborús stratégiájára nézve, mint egy független, de nem kommunista Indonézia. Ez a fajta pragmatikus, önérdek-vezérelt döntéshozatal aztán a következő évtizedekben újra és újra megjelent az amerikai külpolitikában — Indonézia esete csak az egyik legkorábbi és legtisztább példája ennek a mintázatnak.

    GYIK

    Mikor kiáltották ki Indonézia függetlenségét? 1945. augusztus 17-én, Soekarno és Mohammad Hatta jelentette be Jakartában — de Hollandia csak 1949. december 27-én ismerte el hivatalosan.

    Mi volt a „rendőri akció”? A holland kormány így nevezte az Indonézia elleni két nagyszabású katonai offenzíváját (1947 júliusában és 1948 decemberében), elkerülve a „háború” szó hivatalos használatát.

    Milyen szerepe volt pontosan az Egyesült Államoknak? Az USA kezdetben Hollandia-párti volt, majd 1948 végétől nyomás alá helyezte Hágát, végül a Marshall-terv segélyeinek megvonásával fenyegetőzve kényszerítette ki a holland visszavonulást.

    Mi lett Nyugat-Új-Guineával? Ezt a területet Hollandia 1949-ben megtartotta, és csak 1962-ben, egy külön nemzetközi válság után adta át Indonéziának.

    Források